Szívem úgy szívedre cserélném,
hogy tudd miért énekelem:
lépni mindig oly nehéz,
maradni csepegő keserű méz,
illatodra úgy vágyok már,
ölelésedben a béke vár,
de annyira messze vagy még,
jövőnek ködében állsz,
belőlem pedig hiányzik a miért,
mellkasomból a tenni akarás,
egyazon helyben áll a gálya,
tudom így nem mehet tovább,
mégsem érzem azt a szelet,
amely új útra terelne át,
nyújtom feléd a kezemet,
előfordul néha majdnem elérlek,
arcodat ujjbeggyel végigsimítom,
mosolyod áldásként ragyog fel,
mégis mindig arra ébredek,
elönt a hideg verejték és a félelem,
hogy a lámpa pirulva mondja: kár,
de irónia gondolkodása nem így jár.
