Egyszer volt őszi délután,
alkonyfényes verandán,
hangzott halkan az ígéret;
konklúzió szerinti ítélet:
ha túléled a könnyek áriát,
nevetésben törik el a márvány,
ami ez idáig csak lebegett,
kardként, gondként feletted,
most hulljon le rólad,
dühöngjön csak a múltban,
te mostantól már más vagy;
szíved ajtaján lakat volt az ára,
hidd el, van még időd,
maradt odabent erőd,
új szándék kacag a csendben,
csillagok között az éjben,
tudd, ha álmod összetört,
szilánkjaiban vár új szeretőd,
ismét meg kell, hát élned,
hogy álmod legyen léted,
újból majd rád talál,
akit ismeretlenül is vártál.
