Vörös nova úszik éji égen,
ezer csillag pillantása előtt,
szikrából szőtt parázsszőnyeg,
mi célját jelöli végtelen sötétben,
glóriaruhaként óvón körbeöleli,
míg színe fakult fényfátylába,
kísérő múltjaként osonó álmába,
narancsos árnyalat költözött.
Alant megannyi milliárd,
számára tűnő pillanat csupán,
való szépséget bennük nem,
csakis ezüst csillagokban lát,
így tehát nem is sejtheti,
hogy oly sok szempár mégis,
tündöklését visszatükrözi,
ragyogó csillagként maga is.
