𝐄𝐥𝐢𝐳𝐚𝐛𝐞𝐭𝐡

59. Fejezet

Mancs vizes üstökét borzolta a törülközőjével, miközben kilépett a fürdőszobából, ami feltűnő párafelhőt lehelt utána. Csendesen figyeltem, ahogyan izmos karjait kiveti a libabőr a benti forrósághoz képest, eléggé hidegnek ható szobahőmérsékleten. Egy egyszerű fekete-fehér csíkos pólót viselt egy nagyon kényelmesnek tűnő melegítő nadrággal. De még ebben az elnyűtt mugli szettben is... Elképesztően jól nézett ki. Még mezittelen talpai is... Azokat is örömmel csodáltam volna még...

Nagyon rossz volt odakint az idő. Dörgött, villámlott és csak úgy zúdult az égből az eső... És bármennyire volt hangulatos az ablaküveget kopogtató zuháré hangja, mégis rosszkedvűbbnek éreztem magamat a megszokotthoz képest. Ezért is menekültem el az ingerült barátnőimtől, akiknél szintén beütött a tavasz eleji hidegfront és minden apróságon felhúzták magukat.

Mancs halkan fütyörészve, még mindig észre sem véve engem a szobában lévő egyetlen tükörhöz sétált-egy eléggé régi, fafaragású, antik, egész alakos darab-és előtte megtorpanva, miközben tovább dörzsölte piros törülközőjével fürtjeit, félrebillentett fejjel rápislogott tükörképére.

Mancs szerette magát magabiztosnak mutatni. Szerette eljátszani az önimádó szerepét, de elég jól ismertem ahhoz, hogy még mindig meghatározzam az álarcok fedte képét... Ami ugyanolyan imádnivaló volt, mint az eljátszottak is... De talán imádnivalóbb.

Mialatt ő a fürdőszobában mosakodott és dudorászott én az ágyán ücsörögve, kisajátítva a kedvenc fekete, kapucnis pulcsiját-aminek csuklyája mélyen az arcomba omlott, ujjai viccesen túlnőtték kezeimet, combom alját súrolta a teste, de Mancs mentás illatát árasztotta magából, egy kis, dohány illatával keverve. De nem a büdös... Már elszívott füstével, hanem az érintetlen, egész aromás fűszerrel... Vagy mit használtak a cigikbe... - Szóval kisajátítva pulcsiját, belegubózva a takarójába nézegettem Remus fényképalbumát eddig. De Mancs végre megjelent.

Hátamat a falnak döntve, összébbhúzva magamon a dunnyhát, finom mosollyal pislogtam Mancs felé. Ő most éppen csekkolta magát a tükörben. Szórakoztató látvány volt, mikor vágta a grimaszait... De mikor megunta azt, felhúzta pólóját, elégedetten konstatálta a kockáit, majd kihúzva magát fölényes pillantást vetett tükörképére.

-Jobb vagyok!

-Csak reménykedsz! - pofázott vissza a tükör rögtön, mire Sirius rávicsorgott, mint bosszús kutyák teszik, majd útoljára átdörzsölte nyirkos tincseit és a törülközőt a tükörre hajítva, gyakorlott mozdulatokkal túrni és kócolni kezdte frizuráját. Az enyhén nedves, de már száradó tincsek pedig hamar az elvárt borzos, mégis rendezett formába álltak és Mancs elégedett vigyorral fordult ágya felé. Aztán megpillantott engem...

Leírni nem tudom, sem a pontos reakcióját, sem pedig a saját boldogságomat rá, de valahogy így nézett ki: Mancs először eltátotta a száját, megtorpant majd a gyönyörűségtől letaglózva hatmas vigyorra húzta száját. Mint akivel közlik, hogy megnyerte a szombati boszorkány e-heti lottónyereményét...

-Hát ki van itt? - kérdezte végül elragadtatott vigyorral és kitárt karokkal megindult felém. - Az én gyönyörűm! Édes, szívem őrangyalkája! Életem hölgyikéje! - azzal olyan lelkesen rohant meg(szó szerint, mert futóléptekben haladva, egész egyszerűen rám ugrott), mint amit a kutyusok szoktak produkálni rég nem látott gazdijuknál. Azt hittem még a nagy örömében, ebekhez méltóen arcon is nyal, de végül csak egy nagyon lelkes, hatalmas, nyálas puszi lett az arcomra. Drága.

Őszintén? Szerintem a rosszkedvem hamuvá olvadt, már csupán Mancs láttára... De ölelésére? Csókjára? Erre mit mondjak. Már csak ott akartam maradni a karjaiban, hallgatni az esőt, a szíve dobogását, a hangját... Csak vele. Egyedül vele.