𝐄𝐥𝐢𝐳𝐚𝐛𝐞𝐭𝐡

5. Fejezet

Egyre közelebb hajolt, az orrunk már szinte összeért és centiméterekről centiméterekre fogyott ajkaim és ajkai között a távolság!.........

Sirius hirtelen nyelt egy nagyot, majd elengedte a kezem és hátrébb lépet két lépést, majd lesütötte a szemeit.

-Sajnálom Liz! Nagyon nagy hülye vagyok! Csak elfeledkeztem magamról! - Makogott össze vissza. - Tudom, hogy még nem csókolt meg senki! Én nagyon, nagyon sajnálom!

-Ugyan nem kell, semmit sajnálnod, mert időben észbe kaptál, így gyakorlatilag, semmi se történt! - Mosolyogtam rá, ő pedig megkönnyebbülten felsóhajtott, de nem nézett volna fel, a föld bámulásából.

Igen, mi már csak hozzuk a formánkat, egy erdő közepén ott áll a nagy Sirius Black lesütött szemmel, előtte egy mosolygó Elizabeth Lupin, és közben az eső mintha dézsából öntenék, zúdul a nyakukba. Mert az eső továbbra is zuhogott!

-Mi a baj, Mancs? - Kérdeztem, mikor megláttam, hogy tényleg van valami gond.

-Csak... Cscsak.....szeretnék kérdezni... ÖhmÖhm, valamit.... - Motyogta.

-Na ki vele! - Mosolyogtam rá, miközben közelebb léptem, hozzá, hogy jobban halljam az esőben.

-Te haragszol rám? - Emelte viharszürke szemeit rám, én pedig döbbenten hápogtam, előtte. Honnan veszi? Miért haragudnék?

-Dehogy! Merlin ments! Nem haragszom rád, Mancs! Mégis honnan veszed, ezt a baromságot? - Kérdeztem hitetlenkedve, mikor végre szóhoz jutottam.

-Csak mert tavaly év vége óta, néha Blacknek hívtál, meg szúrósan néztél rám, és úgy szóltál hozzám, mintha valami rosszat tettem volna. - Vakargatta a tarkóját.

-Biztos tudni akarod tudni a valódi okát? - Kérdeztem mosolyogva.

És akkor a tekintetünk összekapcsolódott, még az esőfüggönyön is tisztán láttam, azokat a szürke szemeket.

Csak néztem, a viharos szemeket, az arcot, ami máskor gőgösen vigyorog, vagy ugatósan nevet, esetleg viccesen grimaszol.

Ez volt az a pillanat, mikor úgy tört rám a felismerés, mint még soha.

Mit volt mit tenni, valahogy igazam lett. Az a sok álmatlan éjszaka, mikor egy arccal álmodtam, sose értettem, hogy miért épp azt látom, de most megértettem.

Kié volt az az arc? Vajon kié? Hát persze, hogy Mancsé.

Vagy mikor összeugrott a gyomrom, amikor megláttam, nem értettem, hogy miért viselkedek így, de most hirtelen értelmet nyert az is.

Vagy mikor egyszerűen karácsonykor átölelt, és mikor beszívtam az illatát, akkor valami rózsaszín köd úszott a szemem elé. Vagy mikor ma is, ráestem beleremegett a testem, mikor véletlenül megérintette a tenyerem.

Hol rontottam el?

Pusztán ott, hogy ezt most megkérdezted! És, hogy mi volt az a bizonyos felismerés, ami akkor ott, az erdő közepén, a zuhogó esőben rám tört?

Rá kellett jönnöm, hogy menthetetlenül beleestem Sirius Blackbe, aki majdnem minden lány álma, aki a bátyám egyik legjobb barátja, aki az én egyik legjobb barátom, és aki tökéletesen helyes, menő, laza, humoros és még sorolhatnám. Mert magam se tudom, hogy mikor, de szép lassan, az évek elmúltával, egyre jobban, de annál lassabban, de beleszerettem a bátyám legjobb barátjába!

Most mit kéne csinálnom? Ha elmondom vége a több éves barátságunknak, de ha nem vallom be neki, akkor mindig ott lesz a "És mi lett volna, ha?" kérdés. Inkább úgy döntöttem, hogy egy biztos el fogom neki mondani, de nem most, hanem majd mikor jónak látom. Komolyan, mondtam már, hogy szerencsétlen vagyok? Nem? Akkor majd most; SZERENCSÉTLEN VAGYOK!