𝐄𝐥𝐢𝐳𝐚𝐛𝐞𝐭𝐡

99. Fejezet

Némán hallgattam az engem körülvevő csendet megtörő vonat zakatolást és az ölembe sütve a tekintetemet tovább babráltam ujjaimmal. Már nem sírtam. Már nem jött több könny a szememből és csak szomorúan piszkáltam a Lily által készített barátságkarkötőt, amit egyszer sem vettem le azóta, hogy megkaptam. Ha Lily most itt lenne... Ha tudná... Egyszer nincs itt és megtörténik a baj. Szempilláim alól félénk oldalpillantást vetettem Mancs felé.

Mióta befejezte a beszámolójának utolsó mondatát, nem szólt semmit. Csak némán, komoly képpel bámulta az elsuhanó tájat és hátradőlve, komoran pörgette pálcáját ujjai közt. Mikor megérezte, hogy figyelem szürkéi elsiklottak az újra beboruló, esőre álló tájról és minden szó nélkül, csendben bámult a szemembe. Csupán a pillantásától könnyebbnek éreztem magamat és ahogyan elvesztem sötét szemeiben, majdnem elfeledkeztem, hogy hol vagyunk. Mancs ajkai éppen csak annyira rándultak meg, hogy egy pillanatig láthassam a halvány-árnyalt mosolyát, majd újra elkomorodott. De ebben a röpke mosolyban minden megvolt, amire csak szükségem lehetett. Pont ahogyan a mosoly gazdályában is.

-El kellett volna mondanom előbb. - felkaptuk a fejünket mind. Remus torkából elfulva törtek elő a szavak. Gurgulázva, néma kiáltásként. - El kellett volna mondanom, hogy leveleket küldött Greyback. Hogy egyikre se válaszoltam. Hogy... Hogy...

Remus fel akart emelkedni, de James a vállára tette a kezét. Már nem tűnt idegesnek. Nem tördelte tovább az ujjait, nem sziszegett türelmetlenül. Arcára rákúszott az a mosoly, amit csak a kiváltságosak ismerhettek jól. James arcán ugyanis az Euphemiától látott kedves, szívmelengető görbület jelent meg. Őzbarna szemei pedig a legtisztább, legőszintébb szeretettel és türelemmel voltak terhesek.

-Kit érdekel Holdsáp. Elmondhattad volna, de nem akartál terhelni minket ezzel is. Tapmancs sem mondta el soha, hogy Walpurga kínozza, valahányszor beleszimatolt a Black ház légkörébe. Egy csapat vagyunk. És emberek. Annyi hibát követünk el amennyit. Azért vagyunk egymásnak, hogy elfogadjuk ezt.

Szívem hevesen dobogott, ahogyan Remus arcát figyeltem. A rémület és bűntudat lassan pergett le róla, de végtére ott maradt azon az édes, Lupin-féle, sebhelyes arcon az a súlyos hála és megkönnyebbülés.

-Köszönöm. - súgta, James válaszul kedvesen meglökte fejét.

-Te tudtad, hogy Greyback-kel találkoztunk szilveszterkor. - szólalt meg halkan Mancs és pálcája pörgése megállt hófehér ujjai közt. - Megírta neked. És te erre se válaszoltál.

Remusnak arcára fagyott a mosolya és ő is elkomorodott.

-Kellett volna?

-Nem tudom mennyire van meg, de Beth idén is kapott párat a bőrére. Talán ha eltereled. Válaszolsz... Nem történik meg újra. - morogta Mancs. De mielőtt Remus fogcsikorgatva válaszolhatott volna, James dühösen közbe vágott.

-Mi a franc Tapmancs?! - csattant fel mérgesen. És szemei megvillantak Mancs irányába. - Ez meg mégis mire jó? A helyett, hogy nekiugranál Holdsáp torkának lengessem még előttetek, hogy egy csapat vagyunk és hogy nem a miértekre és a múltra fókuszálunk?! Ami történt, megtörtént és jelen pillanatban Holdsáp is és Maszat is veszélyben van. A veszekedés helyett inkább találjunk ki valamit roppant gyorsan, mert ha Pipogyuszon múlik percek múlva ránktöri az ajtót és elrabolja Bethet.

-A Roxfortban és otthon biztonságban vagyunk. - jegyezte meg Remus és gondterhelten megdörzsölte szemét. - Dumbledore, meg a védővarázs távol tartja őket. De amíg nem érünk haza, vagy vissza a Roxfortba, tényleg veszélyben vagyunk. De kötve hiszem, hogy az össze halálfaló ránkbuzdulna. Regulusnak és Pitonnak is van jobb dolga, mint minket hajkurászni.