𝐄𝐥𝐢𝐳𝐚𝐛𝐞𝐭𝐡

54. Fejezet

-Nem érted Potter?! Szállj le rólam! - csendben, sóhajtva figyeltem a klubhelyiség közepén huzakodó párost. Mióta vége lett a szünetnek, minden visszatért a régi kerékvágásba... És Lily és James újonnan mindenen összekaptak. De átlagosan James közeledése okozta a balhékat... Mint azt megszokhattuk...

-Ugyan Galambom! - James nyájas vigyorral kitárt karokkal akarta magához húzni a vörös, legjobb barátnőmet, akinek nem csak tincsei, de most arca is a rózsa árnyalatában virított.

-Azt... Mondtam... Hogy... Hagyj békén! - üvöltött az arcába én pedig mosolyomat palástolva lapoztam az Alice Csodaországban... Mondtam már, hogy ez a kedvenc-kedvencem?

-Nem hallom jól Szépségem! - vigyorgott James, majd pimaszul előrehajolt és puszit csent Lily arcára, mire újonnan elsült a bomba. És legeslegjobb, pótolhatatlan, barátnőm újra kiabálni kezdett. Ilyenkor tényleg rémisztően nézett ki...

-Mi a szitu Pöttöm-Lizzie? - A kanapé besüppedt mellettem és Benji vigyorával találtam szembe magamat, mikor jobbra billentettem fejemet.

-Őszintén? - mosolyodtam el és becsuktam az olvasmányomat és törökülésbe húztam lábaimat. Remy pulcsijai még mindig iszonyúan befutóak voltak a hideg ellen... Mégha neki annyira nem is tetszett, hogy kifosztom a ruhatárát olykor-olykor...

-Csak úgy lehet, nem?

-Jól vagyok... De hosszú napom volt. - vontam vállat a kézfejemre omló pulcsiujjat igazgatva, ami alól alig látszottak elő ujjaim... - És te? Hogy van a nagy Benjamin Smith így estefelé?

Benji felnevetett, majd színpadiasan ásított egyet és teátrális mozdulattal szét tárta karjait.

-Fáradtan. Sok volt mára az emberekből. - vigyorgott majd vállamra döntötte a fejét.

-Hogyhogy?

-Én vagyok mindenki lelkiszemetese és görcsösen akarom, hogy mindenki boldog legyen, ellazult és elégedett körülöttem... De olyan nehéz! - húzta el száját, mire finom mosollyal megfogtam kezét és megszorítva azt belemosolyogtam a szemébe.

-Ne törd magad Benji! Szuper ember vagy és nincs az az ember, akit ne vidítanál fel pusztán csak mosolyoddal... De ne aggódj! Van ellenszerem a lelki kimerültség ellen. - Benji kérdő tekintete alatt pedig előhúztam a megmaradt fél tábla csokit. Az édesség megláttán, pedig hitetlenül felnevetett.

-Kezdem kapizsgálni, miből ered a Lupinok-szuperereje. - kacsintott és vidáman letört egy sort.

-Szupererő?

-Ez a kedves, önzetlen energia... A bátyád is tisztára ilyen. - csámcsogta jóízűen.

Már szólaltam volna meg, de ekkor, a legváratlanabb pillanatok, legváratlanabb pillanatában hirtelen valami rám zuhant... Vagyis valaki. A kanapé mögül érkező, hatalmas, fekete kutya ugyanis sokkal inkább volt "valaki", mint "valami". Nem is értettem pontosan mi van, de azt felfogtam, hogy a medveméretű, nagyra nőtt kölyök kutya, agyon akar nyomni a súlyával, így gyorsan arrébb húzódtam előle. De így sem úsztam meg szárazon... Főleg, hogy alighogy legördült rólam a hatalmas, farkát csóváló kuvasz kaptam egy nagy adag nyálat az arcomba, ahogyan nyelvét tízszer-ha nem többször- végighúzta az arcomon lelkesedésében.

-Nem is tudtam, hogy van kutyád! - vidult Benji, mikor Mancs lenyugodott végre és a másik oldalamon kiterülve(elfoglalva a kanapé másik, megmaradt részét) és fejét csillapodottan az ölembe hajtotta.

-Én sem. - csóváltam meg a fejemet somolyogva és ösztönösen cirógatni kezdtem a fekete, bundás pofázmányt, mire Sirius elégedetten kinyújtóztatta tappancsait és felvakkantott.