𝐄𝐥𝐢𝐳𝐚𝐛𝐞𝐭𝐡

58. Fejezet

-Mit teszel? - ismételte el és egy pillanatra úgy tűnt, teljes erejével belevág a csillagvizsgáló szilárd kőfalába tehetetlenségében. De mégse tette, csak meredt rám. - Miért nem veszed észre, hogy mennyire szerelmes vagyok beléd?

Csak pislogtam Mancs könnyáztatta arcára... Nem viccelt. Komolyan beszélt. Szerelmes belém. Belém? Ő? Szerelmes? Miféle álom ez...

Sirius csak nézett engem, majd vállai megrázkódtak és jobb kezét arcához kapva, hüvelykujját és mutatóujját erősen szeméhez szorította... Mintha ettől meggátolná könnyei záporát.

-Kimondtam. - lehelte maga elé megsemmisülten, lehunyt szemekkel. Olyan megtörtnek tűnt így... Mint páncéljától megfosztott lovag. Vagy kutyus gazdája nélkül...

De én túlságosan le voltam... Nem is forrázva... Mert nem ijesztett meg... De a mérhetetlen, hitetlen öröm teljesen lezsibbasztott... Mint akit hatszoros sóbálvány átokkal sújtottak... Bénultan meredtem Mancs irányába és szinte felfogni is alig mertem a történéseket. Aztán, mintha láthatatlan erő mozgatna, egymás elé kezdtem rakosgatni lábaimat. Lassan, komótosan jött egyik a másik elé... És szinte lábujjhegyen léptem Siriushoz, aki még mindig lehunyt szemekkel, kókadtan lehanyatló fejjel könnyezett. Mint aki a halálos ítéletét várja.

Felnyúltam és kezeim rögvest megtalálták Sirius nedves arcát. Óvatos, finom mozdulatokkal simítottam meg a nedves, selymes bőrt és tenyereimmel közrefogva, hüvelykujjaimmal letörölgettem a könnyeit.

-Szeretsz? - remegett meg a hangom az elfojtott meghatott, örömteli zokogás végett. Olyan volt, mintha valóságos falat kezdtek volna lebontani a szívem előtt.

-M-mi? - nyitotta fel Mancs a szemét, mint aki révületből ébred. Ámultan realizálta, hogy még mindig itt vagyok, hogy nem döftem belé egy szóval sem, nem képeltem fel... Sőt! Egyenesen a képét tapperolom. Másra számíthatott. Aztán végül kínos mosollyal lesütötte a tekintetét. - Hát igen... A nagy Sirius Black szíve is rabul esett... Sajnálom Beth... Én nem akartam! Csak megtörtént és...

-Én is szeretlek, te fajankó! - tört fel belőlem és mielőtt pisloghatott volna életemben először én csókoltam meg. Könnyeink összekeveredtek, ahogyan ajkaink is. Egész testemben remegtem és olyan óvatosan simogattam Mancs arcát, amennyire csak tudtam... Mintha attól félnék, hogy egy hirtelen, erősebb mozdulat és Lily felkelt az álmomból a fülembe kiáltva, hogy elkésünk Átváltoztatástanról... Vagy a csengő ver fel, és Mancsnak dőlve kipattannak a szemeim és rádöbbenek, hogy megint vele álmodtam... Egy igen csodás álmot... Vagy a csillagvizsgálóban kelek fel Sinistra professzor gyilkos pillantása alatt... De nem.

-Várjunk... Mi? - húzódott el Mancs döbbenten. Egyenesen letaglózva.

-Szeretlek! - nevettem el magamat könnyeim mögül.

-Szerelmesen? - hebegte. Olyan volt, mint a kisgyerekek, akik először látnak csokoládétortát... Ismerős volt ez a nézés... Mancs ugyanilyen csillogással szemlélte tavaly nyáron azt a motorbiciklit az egyik mugli újságban. Ugyanaz a vágyakozó, döbbent, de örömben úszó pillantás volt... Rajongással megspékelve.

-Hogy másképp? - nem tudtam, hogy tulajdonképpen zokog, vagy kacagok éppen. Vagy mindkettő...

-Viccelsz? - elképedt, fülig érő mosoly szaladt át Mancs arcán, majd mikor könnyeim függönyén át hevesen ráztam a fejemet, minden ízében remegve, újra könnyekre fakadva szorosan magához húzott és úgy ölelt, mint még soha. - Szeretsz... - hebegte. Karjai kétségbeesetten kapaszkodtak belém én pedig ugyanolyan vehemenciával kapaszkodtam belé. Szinte összeestem a sosem érzett megkönnyebbüléstől... Annyira... De annyira boldog voltam... De ránézve Mancs ragyogó arcára... Ő sem érezhetett másként.