𝐄𝐥𝐢𝐳𝐚𝐛𝐞𝐭𝐡

94. Fejezet

Egész nap esett. Egész nap. És ne hívjanak Elizabeth Lupinnak, ha ezt a csodálatosan békés napot, nem a könyveimmel töltöm. Szóval odakint villámlott, dörgött az ég... Az esőcseppek kegyetlenül kopogtak az ablakon, de hiába, mert senki sem engedte őket be a melegre, a szél pedig zordan csattogtatta szárnyait a griffendéltoronyra, amitől néha úgy éreztem, tényleg letépi a kastélyról a mi kis tornyunkat, de mindig kiderült, hogy csak erőfitogtatásról van szó és csak köszörüli az ezeréves falakon ezeréves csőrét és karmát, mert nem akarja lebontani, csak megijeszteni... Szóval esett. Zuhogott. Dördült és dühöngött az ég, hogy már március közepe van és még mindig nem borult virágba minden. Minden nem is, de a fél birtok már tavaszi lázban égett... Volna, ha nem zúdul az égből a víz és a villám rá.

Szóval március közepe volt már. Remus régen betöltötte a tizennyolcat, azon a nevezetes napján, amikor -ha akarta, ha nem- róla szólt minden. Sütöttem neki külön csokitortát... Horgoltam neki sálat, írtam levelet és vettem egy új könyvet is neki. Még külön konyakos-bonbonokat is szereztem Roxmortsban, Jamie tanácsára. Remushoz mérten a születésnapja is túl Remusosra sikerült. Csak ültünk a szobájukban. Az egész hetedikes, griffendéles bagázs. Vágtuk a tortát, koccintottunk, nevettünk és persze Mancs-magához híven- még zenét is kapcsolt, hogy a napi táncos-rituálénkat eljárhassuk. Megjegyzem, még mindig nem tudtam táncolni, de Mancs mellett nem-tudásom megkopott. Olyan biztosan tudta forgatni az embert, vezetni a lépteit... Azt kellett hogy mondjam, nem is tűntem olyan esetlennek a támogatásával. Szóval az én egyszem Remusom szülinapja is elsuhant, csomót kötve torkomra, emlékeztetőül, hogy az idő repült és nem állt meg. Mert nem cikesz, hogy azt James elkapja és megnyerjük a meccset. Darálódik. Mint mikor kiállítanak egy kimeredő szikla torkolatára és lépésenként lökdösnek a széle felé. Egyszercsak majd elfogy a kő a láb alól és puff. Az idő repült. Már március közepe volt. Mint az előbb szeptember elseje és a vizsgák szikrázó szemű, mérges fogú kígyókként kúsztak felénk. És még csak a vizsgák... De a felnőttlét! - csupán a gondolattól is kirázott a hideg és ajkaimba harapva, megborzongva bugyoláltam mégjobban magamat a vastag paplanba. Fúj nem. Én nem akarok felnőtt lenni. Az olyan komoly dolog. És rémisztő. Mikor felnőtt vagy, tudnod kell mit akarsz, hogyan akarsz... Boldogulnod kell. Tudnod kell, ki vagy... Mi vagy... Mit tudsz és mit nem. Komolynak és okosnak kell lenned... Hidegnek, néha kimértnek... Olyan "nem"-es embernek. Aki tudja, mikor mondja, hogy nem. Aki rázza a fejét. Aki... Aki annyira nem én. Ahogyan kilépünk ezen az ajtón és becsukjuk a múltunkhoz vezető átjárót... Mert nagyok vagyunk, felnőttek... A jövő számít... És már nem leszünk együtt. Nem kúszhatok át Lilshez éjszaka közepén, mert rosszat álmodtam... Nem Marlene kelt majd fel... Reggelinél nem Maryvel fogom megbeszélni az aktuális könyvemet. És Jamesék sem lesznek közeli szobákban, hanem minimum több kilóméterekre tőlünk. És Mancs? Mi lesz vele? Jó. Azt mondta, szeretne velem... Lenni? Létezni? Maradni? De ki tudja, hogy akkor is ezt fogja-e gondolni, mikor év végén leszállunk Londonban utoljára az Expresszről... Levizsgázott, friss RAVASZOKKAL, felnőtt varázslókként és boszorkányokként... Hogy mikor lepattan, bakancsa majd nagyot csattan majd a King's Cross kövezetén... És körülnéz. Látja, hogy felnőtt. Hogy előtte az élet. Hogy most aztán igazán minden éjszakájára más és új lány juthatna kezébe... Hogy annak csapja a szelet, akinek akarja... Mert minden lépése után akad valaki, akit megbabonáz... Mikor rájön, hogy a világ túlmutat rajtam... Hogy... Elizabeth Lupin, nem az egyedüli hölgye... Mert van ezer másik, aki elpirul ugyanattól a bóktól... Aki ugyanúgy nevet a viccein... Aki ugyanúgy bújik karjaiba... És több ezer színesebb, igazabb, kedvesebb, viccesebb és kalandosabb lány vár rá, mint én.

Szakítanom kéne vele. - Igen. Határozottan. Hiszen, ő biztosan nem fog. De ha igazán szeretem, akkor hagynom kell repülni. Mégpedig a saját életemnél is jobban szeretem és mindennél jobban akarom, hogy boldog legyen. Szóval? Szóval el kell engednem. Mint mikor a gazdi is elengedi a kutyája pórázát visszatérve a hazájába. Mancs pedig szárnyalni fog ha elengedem, mert én csak lekötöm. Én annyira... Annyira másnak érzem magamat. És szerintem így megtalálhatná... Azt akit keres... Mostanában olyan gondterhelt... Olyan feszült...