𝐄𝐥𝐢𝐳𝐚𝐛𝐞𝐭𝐡

82. Fejezet

-Az ujjaim... - kezdtem félig nevetve, félig borzadva. - Nem... Nem mozdulnak! - kiáltottam fel és drámaian pislogtam le a vörösre fagyott ujjaimra. Szegények. Tényleg annyira le voltak fagyva, hogy alig éreztem őket. Peter mellettem fogvacogva felnevetett.

A következő pillanatban pedig iszonyodva sikoltottam fel, mert két, hatalmas, jéghideg kéz fogott rá a tarkómra. Egész testemben megrázkódtam és borzongva ugrottam arrébb a felkacagó Mancs útjából.

-Te kis... - kezdtem bosszúsan és újra ugrottam, mikor tenyereivel ismét felém kapott. - Hagyjál! Sirius!

Mancs csak nevetett, aztán könnyedén elkapta a derekamat és már vállára is kapott.

-Sirius Black! Tegyél le! Most! - sikoltottam nevetve. Kezei legalább olyan hidegek voltak, mint az enyémek. Mancs azonban csak nevetett.

-Dehogy teszlek. - vigyorgott és megpaskolta harisnyába bújtatott combomat. Így kezei már nem is keltették azt a jeges érzetet. Minden esetre örültem, hogy már beértünk a kastélyba a kinti hóviharból.

Szemforgatva pislogtam a lemaradó minket, savanyú pofával méregető Peterre. Látványától lehervadt a mosolyom és elcsendesülve pislogtam sápadt és szomorú arcára.

-Jól vagy Peet?

-Hm? - kapta rám a fejét, aztán sebesen bólogatni kezdett. - Ja. Tökre szuperül. - nem volt túl meggyőző, de ekkor Mancs is Peter felé fordult, én pedig fordultam vele... Petertől el.

-Jól vagy Patkány-pajti? - érdeklődött Mancs a maga stílusában és elengedve a lábamat megpaskolta Peter karját. A mozdulatától, kis híján fejre zúgtam róla, de még időben, lazán megragadta bokámat.

-Sirius! - nyögtem fel, mikor a megfordult erőktől, fejjel lefelé figyelve a mögöttünk elterülő folyosót, szabad kezemmel próbáltam szoknyámat a helyén tartani. Ha elengedem a mellkasomra hullik és bár harisnya van rajtam...

-Bocs Beth. - egy pillanatra még a szívem is megállt helyében, mikor lazán a bokámat húzva, visszadobott vállára, aztán idegesen szűkítettem össze szememet. Élvezi, hogy ilyen apró vagyok és kedvére játszadozhat az erőviszonyokkal. - Szóval?

-Jól vagyok Tapmancs. - Peter hangja meglepően ingerülten csendült, egyedül csak ökölbe szorított, húsos ujjait láttam belőle. Azzal megszaporázta lépteit és beérte az elől haladó Remus és James párost.

-Ezt meg mi lelte? - mormogta Mancs én pedig értetlenül és kicsit bánatosan csóváltam meg a fejemet. De későn jöttem rá, hogy nem láthatja.

-Lám-lám! A Tekergők! - csendült fel Marlene éles rikkantása a következő pillanatban pedig feltűntek látóhatáromban.

-Szia Elsie! - integetett fel Lily nevetve.

-Liliomom! - fordult hátra ragyogó vigyorral James rögtön és gyorsan felborzolta haját. Mancs alattam megadóan sóhajtott.

-Merre tartunk? - kérdezte közbe vidáman Marlene.

-Ebédelni indultunk, ti? - fordult feléjük Remus és közben táskájába tömte sapkáját.

-Mi is. - bólintott Lily és igyekezett figyelmenkívül hagyni Jamest, aki körülötte zsongott, mint valami lelkes legyecske. - Csak azt nem értem, miért jártok még mindig LLG-re ahhoz a féllábú őrülthöz.

-Mert valaki... - kezdte Mancs és nyomatékosan újra megpaskolta a combomat. - Nagyon lelkes és megint meggyőzött a tantárgy fontosságáról.

Marlene horkantva felröhögött, majd átkarolta Lilyt.

-Olyan lököttek!

-Miért? A számmisztika jobb? - ráncoltam az orromat bosszúsan, annak ellenére, hogy én még mindig a mögöttünk elmaradó folyosókat láttam reakciójuk helyett.