𝐄𝐥𝐢𝐳𝐚𝐛𝐞𝐭𝐡

108. Fejezet

Konkrétan... Konkrétan remegtem az izgalomtól. Mosolyom fülig ért, ahogyan kishijján kiejtve kezemből a barna kéziboggyászt végigbámultam az édes Londoni utcán.

Merlinre. De gyönyörű... A beton... Szürke színe, olyan mint... Pont olyan mint Mancs szeme! És a kuka! Piros kuka van az utcán! És jé, de szép a lámpaoszlop!

Felnevettem és tudtam, ha lenne egy lélek a szűk mellékutcácskában hülyének néznének, hogy a járda peremén ácsorogva magamban nevetgélek a legegyszerűbb tárgyakon is és... Hű. Még a házak is... Olyan... Hatalmasak.

Rettentő aprónak éreztem magamat. Még a szokásosnál is. London emeletes házai hatalmas óriásokként magasodtak felém, ezer ablakkal, ezer színnel. És...

Merlinre. Egyszerűen gyönyörű.

Voltak földszinti ablakok, amikben virág nyílt, máshonnan cica pislogott rám nagy szemekkel...

Ó. Gaffie is imádni fogja.

Volt szürke árnyalatú ház, volt halványszürke, de volt még egy szürkéskék is, meg egy régiféle barna is... Annyi sötét árnyalatban... Annyira gyönyörűen...

Esküszöm, ott ácsorogva... Kedvet kaptam, hogy a gyógyítói szakma körvonalai helyett az építészetet vegyem a fejembe. Olyan. Elragadóak voltak a bazi nagy házak.

Az egyik fentebbi emelet ablakában kalapos mugli férfi nézelődött, másik ablakot eltorlaszolták könyvespolcokkal, megint másik pedig tárva nyitva nézett a néptelen utcára vidám kisiskolás gyerekek nevetését sodorva felém. Nekik is nyár volt. Nekik is szünet volt. És nekik is gyönyörű idejük.

Najó. Beth. Haladjunk.

Újra felkuncogtam és a kézfejemre firkált házszámra pillantottam. Tizenhatos. Tizenhatos?

Szórakozottan fel-le mászkáltam tíz percig mikor rájöttem, hogy a tizenhatos előtt álltam meg az előbb is. És akkor pedig átmentem az utca másik oldalára, letettem a kis bőröndöt és a tetejére kuporodva tenyerembe ejtve államat ajkaimba harapva vigyorogva nézegetni kezdtem a tizenhatos házat. Gyönyörű teremtés volt. Bőre kellemes krémes árnyalatot kapott. Olyan volt a színe mint egy kellemes latté. Sok-sok mézzel és tejszínhabbal, a kávé utolsó cseppjeit is kiszorítva az ízből... Ablakai ívesek voltak és szép faragásúak. És nagyok. Szép nagyok. A bejárati ajtóhoz ugyanolyan lépcsőcske vezetett fel, mint minden háznak az utcában. Majdnem ugyanúgy nézett ki mind, csak a színük volt más. A tizenhatos mégis különleges volt. Szebb.

Najó. Úgy döntöttem nem ülhetek még fél napig az emeletes, városi ház előtt. Szóval próbálva nem túl széles mosollyal, szökdécselve áttáncolni az úttesten visszasétáltam a tizenhatos ház elé, majd velugrálva a lépcsőfokokon megálltam a vörös bejárati ajtó előtt. Szép volt. Volt egy olyan mugli szerkentyű. Nevekkel. És gombokkal. Ha jól emlékszem mugli ismereten azt tanultuk, hogy meg lehet nyomni az egyik gombot és akkor felhívja az ottlakót és...

Nyugi. Beth. Nagy. Levegő. Ez. Semmiség. Ez. SEMMISÉG.

Kezem remegett, ahogyan letettem a pogyászomat, hogy kikotorásszam zsebemből a kulcsot. Szép kulcs volt. Pici. És formás. Oké. Haladjunk Beth. Haladjunk.

Már azt hittem, hogy mosolyom nem tud nőni hatalmasabbá, de ahogyan bedugtam a picike házkulcsot a zárba és azt halkan kattant, ahogyan elfordítottam. Felnevettem a boldogságtól. Jó. Nyugi. A piros ajtó kinyílt én pedig izgatottan dobogó szívvel, tátott szájjal lestem be a lépcsőházba. Gyönyörű volt ez is. Szűk lépcsőház volt ez, a korlátok egymást érték a fordulóban pedig összezsúfolva is csak ötször fért volna el egy James féle srác. A fal itt kellemes árnyalatú fehér volt, a földön sakktáblás fekete-fehér csempék voltak rakva, a lépcső pedig egyszerű betonból készülhetett. Kellemesen régi illatú volt és hűvös. De barátságos. Megmarkoltam a kézi poggyász kényelmes foggantyúját és visszasüllyesztve zsebembe a házkulcsot, nagy levegőt vettem és átléptem a küszöböt. Gumicsizmám halkan koppant a csempén és míg a piros ajtó nyikorogva elkezdett becsukódni mögöttem-majd halkan dörrenve vissza is billent a tokjába- én széles mosollyal felemeltem fejemet és belélegeztem a kellemes lépcsőházi illatot. Most friss húsleves illatát is éreztem hozzá, valahol pedig valaki gyönyörű dallamot húzott egy csellón. Szóval végül széles vigyorral felpattantam az első lépcsőfokokra és fél lábbal ugráltam fel az első fordulóig. Aztán lábat váltottam. Az első emeleten két ajtó volt egymással szemben. Az egyik mögül jött a húsleves. A másik csendesnek tűnt. Hát. Biztos kedvesek a szomszédok. Aztán páros lábbal ugráltam a következő fordulóig. Aztán pedig oldalazva a második emeletig.