𝐄𝐥𝐢𝐳𝐚𝐛𝐞𝐭𝐡

121. Fejezet

Az arcom még nedves volt. A könnyektől.

És csak feküdtem.

Az édes megsemmisülésben.

Valahol mindenem fájt... És semmim se.

Úgy éreztem, hogy teljesen üres voltam belülről...

Nem bírtam megmozdulni.

És hirtelen gyerekes rémület lett úrrá rajtam, ahogyan nem éreztem már Mancs kezét az enyémen. Gyenge kezekkel markoltam bele a levegőbe, de már nem volt izzadt tenyere az enyém mellett... Vagy egyáltalán a közelben.

Ajkaim cserepesek voltak és még mindig égtek a sok harapdálástól. A torkom égett. A göndör tincsek pedig kihűlve tapadtak izzadt homlokomba.

A súlyos takaró hűvösen tapadt rám, mintha az ágyhoz akart volna szorítani. Lehunyt szemekkel elgyengülve hevertem és úgy éreztem mozog körülöttem a világ. Lassan, színesen, erszülkülve fordulva... Én pedig csak emelkedtem. A hangok tompán susogtak a fülembe, az illatok pedig elveszítették élüket. Nem állt össze semmi sem a fejemben és ott feküdve a kényelmes ágyon, kimerülten, szédülve a fáradtságtól... Úgy éreztem, nem is bírok többé felkelni.

Csak fájt. Elképesztően fájt. A légzés, a szívdobogás, a mellkasom emelkedése és süllyedése. Fájt a fejem. A benne lévő zsongás. A gondolatok, hangok, illatok és érzések pedig egy hatalmas zúgássá olvadtak meg benne és hiába hunytam le könnyektől tapadó szemeimet, nem bírtam felfogni ép ésszel a körülöttem zajló eseményeket. Elmosódott alakok sürögtek körülöttem... Majd eltűntek. Én pedig sötétülő világgal vesztem el újra, bele a puha párnába. Kihűlt, kicsavart, erőtlen testtel.

Aztán... Aztán megszűnt. Megszűnt a kavargás. Megszűnt a folyamatos zaj a fejemben. Mint mikor elül a vihar és a tenger vize lenyugszik felkorbácsolt hullámaiból. És akkor... Akkor ismerős hang ütötte meg a fülemet.

-Merlinre Hope... - súgta egy érces, halk hang az éterben. Euphemia suttogott. Mégis úgy éreztem, mintha belekiabált volna a fülembe. - Nagymama lettem.

-Én is nagymama lettem... Istenem. Nézd, de picik... El sem hiszem... És milyen aranyosak... Én... Én vagyok a nagymamátok, bizony-bizony...

Anyu halk hangja. Ahogyan elcsuklott. Olyan volt mint egy csendes dal. Vékony, óvatos beszéde megfűszerezte a csendet.

Úgy éreztem, egy percre én is összezsugorodtam. Összezsugorodtam. És felém hajoltak volna hatalmas, gyönyörködő ember arcok. Úgy éreztem csak feküdni tudtam volna... És sírni. Megijedni a nagy világtól. Vagy összegömbölyödni és aludni.

Könnyektől ragacsos szempilláimat szétválasztva, elvakulva az erős fénytől... Hunyorogva próbáltam hozzászokni a szemet szúró világossághoz. Sárgásfehér volt és úgy éreztem, hosszú percekig kellett dolgoznom ahhoz, hogy végre körbe tudjak nézni.

Nagy szemekkel pillantottam körbe a fehér szobán. Úgy éreztem, hogy én is gyerekké válltam abban a percben. Kisbabává. Tehetetlenül figyelve a körbeforduló világot magam körül.

Sötét, hatalmas alakok álltak, jobbra tőlem. Észre sem vettek.

-M-megölelhetlek? - halk hangú, óvatos hebegés csúszott fülemig. Összrezzentem és felbámultam az ágyam mellett álló toronyra. Csak úgy magasodott fölém, eltakarva a szoba plafonjára függesztett éles lámpa fényét. Hunyorogtam.

Remus állt az ágy mellett. Csokoládébarna szemei nagyra tágultak és csillogtak a rémült könnyektől. Sebhelyektől cakkos kezeit tördelve pillogott le rám. Vágyakozva, félve és aggódva. Ajkait harapta és végül lesütve a szemeit leült az ágy szélére. A matrac alaposan megnyomódott súlyától, majd felém hajolt és a homlokomra szorítva száját, magához ölelt.