𝐄𝐥𝐢𝐳𝐚𝐛𝐞𝐭𝐡

50. Fejezet

Éreztem magamon Mancs tekintetét. Attól a naptól kezdve, hogy elszaladtam előle, folyton figyelt. Figyelt és próbálkozott. Próbált bármiféle kapcsolatot teremteni velem. És nekem fájt. Fájt látni, hogy milyen kétségbeesetten próbál velem beszélgetni... Nevettetni. Egyszer egyenesen ráugrott a hátamra, hogy rámcsimpaszkodva próbáljon figyelmet követelni magának. De nem tehettem. Bármennyire igyekezett, nekem erősnek kellett maradnom. Mert Dorcas mindig ott volt. És figyelt. És bár Lily tudott a dologról, ő se tehetett semmit, hiszen rájött, hogy Dorcasnak tényleg lehetnek eszközei. Vagy ha nem is lehetnek. Fájdalmat tud okozni. Nekem. És sajnos talán másoknak is.

-Lupin! Figyel egyáltalán? - Förmedt rám Black professzorasszony, mire összerezzentem. Miért utál ennyire?

-E-elnézést... - Hebegtem rögtön, mire megsemmisítő pillantásban részesített, majd a táblára bökött.

-Még egy ilyen és plusz házidolgozatot adok magának. Nos... - Szigorúan bökött pálcájával a tábla felé, majd hűvösen elmosolyodott:

-A mai tananyag: A vérfarkasok. Százötvenedik oldal.

Észrevétlenül pislogtam Remus irányába, aki a helyén fészkelődve, feszülten rágcsálva ajkait lapozta fel a tankönyvünket.

-Mit tudunk a vérfarkasokról? - Egyszerre hat kéz emelkedett a magasba. Jamieé, Mancsé, Peteré, Lilyé, Dorcasé és... És Remusé is.

-Lám-lám... - Mosolygott számítóan, majd Remusra bökött. - Lupin. Kevésszer hallani hangját.

-Holdtöltekkor átalakulnak és olyankor elvesztik minden önkontrolljukat. Emlékeiket, érzéseiket. Még a szeretteikre sem ismernek rá és... - Nem tudta befejezni, mert ennél a résznél megbicsaklott hangja és lehajtva fejét visszasüllyedt helyére és remegő kezeivel tincsei közé túrt. Tudtam mire gondol. Lassan egy éve, hogy megkarmolt... Ösztönösen pillantottam le a karomra, amin blúzom könyékig fel volt tűrve és a fehéren világító heg egyértelműen jelezte a balesetem következményét.

-Khm... - Köszörülte meg a torkát végül a professzorasszony és végül biccentett. - Öt pont a griffendélnek Mr. Lupin. Ms. Meadowes?

-Egyszerű szörnyetegek. Emberi vérre szomjaznak és mindent elpusztítanak, ami csak útjukba áll. Olyanok mint a farkasok, csak kétszer nagyobbak, kétszer erősebbek és kétszer emberibbek. Amit Remus mond, az majdnem igaz... - Mosolygott rá kedvesen a bátyámra, majd kíméletlenül folytatta. - Csak annyi különbséggel, hogy semmi emberi nem marad teliholdkor ezekben a szörnyekben. Állítólag az emberekben mindig is benne élnek a vad ösztönök és őszintén? Nem akarok megismerkedni eggyel sem, mert ki tudja, mikor kerekedik fölém a vérfarkas és tör az életemre? - Nevetett fel mesterkélten, mire tekintetem Siriusra tévedt, aki olyan arckifejezéssel meredt Dorcasra, mint aki mindjárt átváltozik kutyává és szétmarcangolja. Mancs ahogyan megérezte, hogy egy ideje legeltetem rajta a szemem felcsillanó tekintettel fordult felém. Egy pillanat volt, hogy találkozott a pillantásunk és Dorcas ezt látva fennhangon megszólalt. - Undorodom a fajtájuktól.

-Találkoztál te már egyáltalán vérfarkassal? - Tapmancs elkapta rólam tekintetét és villámló szemekkel állt fel. De a nagy lendülettől széke hátracsapódott és a hirtelen beállt csendben ez egész fülsértőnek hatott.

Dorcas mesterkélten elmosolyodott és megvonta a vállát.

-Dehogy... Azt nem éltem volna túl. Tudod Sirius, hogy miről beszélünk éppen? Vagy nem tudtál követni... Vérfarkas az vérfarkas. Ismétlem. Egy igazi ször-nye-teg. Vágod?

-Fogd be Meadowes! - Kiáltott fel most már James is és hangja keserű volt és megbotránkozott.

-Mi a fene bajotok van? - Tárta szét a karjait a lány döbbenten nevetve, majd összefonta maga előtt kezeit. - Könyörgöm. Alapítottatok valami klubbot, amiben véditek ezeket? Merlinre... Ugye Lupin te okosabb vagy ennél? - Fordult a bátyám felé lenézően, nekem pedig összeszorult a torkom. Remus üveges tekintettel meredt maga elé és arca kifejezéstelensége és hamuszürkesége késztetett arra, hogy én is felemelkedjek.