𝐄𝐥𝐢𝐳𝐚𝐛𝐞𝐭𝐡

45. Fejezet

Csendben foglaltam helyet a hatalmas ablakpárkány másik sarkában és egyik lábamat felhúzva magamhoz öleltem a térdemet és ráhajtva a fejemet, mosolyogva és kíváncsian figyeltem arcát. A másik lábamat viszont kényelmesen lógattam a párkányról és aprón lóbáltam.

-Miért nem alszol? - Törte meg végül a csendek suttogásával Mancs, de tekintetét nem szakította el az éjszakai tájról, amelyet az ablakukból lehetett a legjobban szemügyre venni.

-És te? - Suttogtam vissza és hagytam, hogy arcomra rákunkorodjon a mosolyok mosolyabbika.

Mancs mindkét lábát felhúzva velem szemben, összekulcsolt kezeit rájuk ejtve, fejét a hideg falnak vetve nézett ki az ablakon. Arcát ezüst fénybe vonta a félhold fénye. Szürke szemeiben varázslatosan, leírhatatlanul csillogtak az égről leragadó csillagok. Szája sarkában most nem virított mosoly, de szeme ettől függetlenül még életerőt sugárzott...

-Értelemszerűen nem tudok aludni. - Sóhajtott végül és kisöpörte a puha és hullámos tincseket szemei elől, amik azzal a rá jellemző, irigyletes, hanyag eleganciával és tökéletességgel omlottak oda. Most, hogy haját újonnan kibontva hordta szembetűnt, hogy a nyáron vágott belőle és bár a tincsei ugyanolyan dússággal és hullámossággal maradtak meg, de míg elől tovvábra is az álláig értek, hátul kissé lerövidültek, de ettől függetlenül még mindig ugyan olyan pompázatos volt a kinézete, mint mindig...

Inkább nem válaszoltam és a fejemet aprón megingatva a tekintetemet róla én is a sötétbe boruló Roxforti birtokra vezettem.

-A csók... - Kezdtem végül, halkan eltöprengve, szavakat keresve, de Mancs kisegített.

-Csak baráti volt. Ezen ne fájjon a fejünk Beth... - Hangjából furcsa keserűség csendült, de körülbelül én is hasonlót éreztem.

-És mennyi ilyen csókot fogok kapni idén? - Kérdeztem végül szórakozottan és elmosolyodva figyeltem a hatalmas Roxforti tó aprón fodrozódó vizét, melyben visszatükröződött az ég.

-Nem tudom. - Suttogta és hangjából érezhetően, elvigyorodott.

-Az király. - Kuncogtam fel, mire halkan felnevetett. Aztán újra csend. Mindketten a kellemes csendbe, mégis egymás társaságát élvezve bámultunk ki a fejünkből és a saját gondolat világunkban kalandozva nézelődtünk.

-Betty...

-Hmm?

-Lehet egy kérdésem?

-Több is. - Mosolyogtam egy percre sem elszakadva az éjszakai tájtól.

-Mire vagy büszke? - Kérdezte végül Sirius, mire elgondolkodva megvakartam borzos és kócos fejemet.

-Nem tudom... Ez igazából egy jó kérdés. Tulajdonképpen nem tudom, sosem szoktam semmivel sem felvágni, vagy többnek tartani magamat másoknál, de ha nagyon ragaszkodsz hozzá, akkor igazából a legjobban a barátaimra és Remyre vagyok büszke... Mert ha Jamie nem segít a ládámmal azon a napon, ha Remy nem kerül egy fülkébe Peterrel, ha Te nem esel be fülkénkbe és elegyedsz velem beszélgetésbe, ha nem keverem össze a tankönyvemet Lilsével, ha nem lököm fel véletlenül Franket, ha nem öntöm le a reggeli kakaómmal Marryt és nem állok ki Lice mellett bájitaltanon, akkor fogalmam sincs, hogy most mi lenne velem. - Magyaráztam suttogva és nem kellett látnom Mancs arcát, hogy tudjam: mosolyog. Majd elmosolyodva hozzátettem. - Remy pedig eleve egy olyan ember, akit meg sem érdemelnék. És az, hogy szeret engem és vigyáz rám, gondoskodik rólam egy olyan ajándék, amit semmivel sem tudok meghálálni...

-Tudod miért szeretlek Beth? - Kérdezte csendesen Mancs, mire felé kapva a fejemet érdeklődve megingattam fejemet. - Amiért mindenki más is. Tudod Beth igazából te egy igazi csoda vagy számunkra... Ahogyan minden reggel belibbensz az életünkbe a folyton kócos és göndör fürtjeiddel, meg a folyton mosolygó és csillogó szemeiddel, szerintem meg mi nem érdemlünk meg téged. - Folytatta volna, de én pironkodva leintettem.