𝐄𝐥𝐢𝐳𝐚𝐛𝐞𝐭𝐡

118. Fejezet

Nevetve figyeltem, ahogyan Mancs vadul pörgette Anyut a nappaliban a feltett, kedvenc Stones zenéjére. Anyu pedig nem bírta abbahagyni a kacagást.

Az augusztus végi banzájt Potteréknél tartottuk. Euphemia nem hagyta békén a bátyámat és szegény Remus bárhova menekült, Mrs. Potter előbb utóbb megjelent előtte és újabb falatokat halmozott a tányérjára. Mert tudta, hogy Remus úgysem meri majd elutasítani. A csokis sütiknél azonban odasettenkedtem hozzá és kuncsorogtam egy kicsit belőle. Remus meg válaszul, nevetve a szájamba tömte az összeset. Azt hiszem nem sajnálta a falánkságomat.

Szóval elvileg babát vártam a kis pocakomban. És őszintén? Fogalmam sem volt, mit is kellett volna kezdenem az információval. A rózsaszín bájital az éjjeliszekrényem alján pihent érintetlenül és le-le lógtam Polly nénihez, akinek a férje... Mugli... Nőbógyász(?) volt, mikor még élt. És sok-sok mugli könyvük volt. A szülésről. Meg a terhességről, meg a gyerekekről, meg mindenről.

Két hét alatt egészen belemelegedtem a témába. Szóval. Mikor augusztus végén összegyűlt a nagy csipet csapat, igazi terhesség-tudósnak éreztem magamat. Az más kérdés, hogy rajtam kívül... Tényleg... Senki sem tudta még a dolgot. Én el szerettem volna mondani Mancsnak.

Csak aztán kiderült, hogy milyen veszélyes és kockázatos az első pár(igazából tizen-valahány) hét... Mancs meg féltett eleve is... A nagy, csúnya halálfalóbácsiktól és néniktől... Meg aztán... Azt sem tudtam, mit kéne tennem. Szóval csak tartogattam magamnak az információkat.

Hála Merlinnek, csak az első két hét volt olyan borzasztó... A harmadikra már teljesen lecsillapodtam. És azon kívül, hogy fáradtabbnak éreztem magamat és sokszor szédültem, komolyabb bajom már nem volt. És a hasam... Az sem nőtt sokat. Csak pár... Pár ujjnyit? Vagy többet?

Regulus Black eltűnt. És augusztus végére sem került elő. Figyeltem Mancs reakcióját, mikor elolvasta az öccse nevét az eltűntek hosszú listáján. Csak felmordult. És a szemetesbe dobta az újságot. "Az ostobája." Volt benne valami düh. És ahogyan a szemei felvillantak. Azt hiszem, annyira talán mégsem hagyta hidegen a dolog...

-Jó így együtt látni mindenkit. - szólalt meg hirtelen mellőlem Mary, mire felé fordultam. Halvány mosollyal figyelte Mancsot, aki újra megpörgette Anyut a tengelye körül, majd tovább húzta és vidáman énekelve a számot felemelte Anyut. Aki csak nevetett és megcsapta kezeit.

-Ezt úgy mondod, mintha az egész nyarat nem együtt töltöttük volna Drágám. - nevetett fel mögülünk egy ismerős hang, majd Marlene vetette le magát közénk és Mary kezébe nyomott egy poharat. - Lángnyelv Whiskeyt, Hölgyeim?

Marlene az én kezembe is belenyomott egy poharat és a sajátját pedig felemelte.

-Koccintunk? - kérdezte vidáman rám pislogva. Elnevettem magamat és zavartan összekocintottam a szép kristálypoharakat.

Mary egy hajtással megitta a sajátját, amin Marley csak vidáman felnevetett. Majd ő is szájához emelte a poharát és lehajtotta a whiskeyt, majd vidáman az oldalamba könyökölt.

-Na gyerünk Mrs. Black... Hol van a nagy griffendéles belevalóság? - kérdezte vigyorogva és letette poharát a kisasztalra. Én meg zavartan kortyoltam bele az alkoholba. És rögtön behunytam a szememet és fintorogva grimaszoltam, amitől mindketten vidáman felnevettek. De a hangunkat majdnem elnyomta a házban uralkodó, vidám alapzaj. Odakint szokás szerint esett az eső, de még nagyon későn ment le a nap.

-Az egészet meg kell innod. - karolt magához Marlene vigyorogva és éreztem arcomon a tekintetét. - Na ne fintorogj úgy, mint aki a világ legszarabb százfűlevét nyalogatja... Ez whiskey, Elizabeth. Egy kortyra. Most mondd meg Mary... Milyen fényt vet ez ránk?