𝐄𝐥𝐢𝐳𝐚𝐛𝐞𝐭𝐡

85. Fejezet

-Alszol Elle? - susogta Lily, miközben elhúzta a baldachinom függönyét. Nyakig húztam a dunyhámat, nehogy lássa, hogy mugli ruhákban virítok pizsama helyett.

-Félig-meddig. - mosolyogtam rá. Viszonozta szélesen a somolyomat, majd mikor a fal mellé húzódtam Lily vidáman befeküdt mellém a saját paplanját magával húzva.

-Szóval Blackkel barátok vagytok. - suttogta végül, miközben mindketten az oldalunkra gördülve farkasszemet néztünk egymással a félhomályban.

-Valami olyasmi.

-Valami olyasmi? Black odavan érted Lupin. - bökte meg az orromat bordóra lakkozott körmeivel vigyorogva.

-Ezt honnan veszed? - sutyorogtam.

-A samponodat érezte az amortentiában. Azt mondta, idézem: "Benzin. Meg dohány. Meg föld. És talán kávé. És napfény. Meg valami szappanos, finom matt cucc. Ismerős, de passz. Asszem ennyi." Pontosan ezt mondta. Megjegyeztem. És tudod milyen illatú a hajad Ellie? Levendulás, rozmaringos, vaníliás... Nem erős, de kellemes. Aztán tudod mit csinált Black, mikor nem figyeltél oda? Jól megszimatolta a hajadat és vigyorogva lehunyta a szemét! - lelkendezett, mire zavaromban mukkani sem tudtam. Komolyan? - Azt hitte senki sem vette észre, de jó barátnő vagyok és figyelem minden rezdülését már év eleje óta. És kérlek Elsie! Lépj valamit, mert én ezt nem bírom nézni... Annyira egymásba vagytok esve. Csak mindkettőtök rohadt ügyetlen ezen a téren. Még Black is, akinek annyi csaja volt, hogy azt Merlin sem tudná számolni. Valószínűleg csak a szerelemben nincsen tapasztalata szóval... Szóval ezen gondolkodj, jóéjszakát! - azzal nevetve puszit nyomott a homlokomra és már ki is gördült az ágyamból. Nevetve berántotta maga után a baldachint és a szőnyegben elhaló léptei hallatán visszaköltözött a saját ágyába.

Hitetlen mosollyal pislogtam Gaffie hatalmas szemeibe, aki ekkor kúszott be a baldachinok közötti résen és halkan dorombolva feküdt be Lily helyére. Mi lenne velem Lily nélkül? Komolyan... Egy percig sem kételkedtem soha Mancsban... Mégis jól esett volna, ha ő is érzi az én illatomat a szerelmi bájitalban... Mint ahogyan én tettem azt az övével... De ezek szerint érezte az enyémet... Csak vagy nem ismerte fel először... Vagy... Vagy miután én sem mondtam ki hangosan a bőrdzsekis, dohányfüstös részt... Emiatt inkább ő se volt lényegretörő! Muszáj elmondanom neki. Azt se sejtheti igazán, hogy a mentás-fűszeres illata is neki van...

Hatalmas vigyorral öleltem magamhoz Gaffiet és alig bírtam kivárni, hogy végre elmúljon kilenc én pedig rohanhassak a negyedik emeletre, a megbeszélt titkos alagúthoz. Mancs megint Roxmortsba akar lelógni velem?

Hallgattam sorjában, ahogyan minden szobatársunk végez a fürdéssel... És pár elmotyogott "jó éjszakát" "Boldog szülinapot Lizzie!" után hamar mindenki már csak némán, álommitasan szuszogott. Izgatottan számolgattam a perceket, próbáltam beszámítani az időt... És bár az időérzékem ritka rossz, meglepően pontosan ültem fel az ágyamban és pislantottam át Marlene éjjeliszekrényére, ahol halkan ketyegett a lány ébresztőórája. Negyed tíz. Itt az idő.

-Légy jó Gaffie. - susogtam a csendbe és megcirógattam a szuszogó cica fülét, miközben sebesen belebújtam a csizmámba és némán felhúztam a kabátomat is. Némán kislisszantam a szobánkból... Le a folyosón... Le a lépcsőn... Át a klubhelyiség... Ki a folyosóra... Dolgomat kissé megnehezítették a járőröző tanárok és prefektusok, de mégis eljutottam a kijelölt pontig. A negyedik emelet kihalt volt. Csendes és sötét. Csak az a pár darab fáklya pislákolt a falakon és a lépteimen kívül nem is hallottam mást. Kicsit megszaporáztam apró lábaimat és a hatalmas, aranykeretes tükör előtt fékeztem csak le.

Lopva megnéztem magamat a tükörben, ha már itt vagyok... Szégyenlős mosollyal megigazítottam a bojtos, griffendéles sapkát kobakomon. Ebben a hatalmas tükörben csak még apróbbnak tűntem. És kicsit elveszettnek is. Aprón elhúztam a szájamat. Hiába mostam meg a hajamat este és hiába száradt meg, mégapróbb csigákban, mégsűrűbben és szerteágazóbban meredezett a fejemet. Megpróbáltam lelapítani, de semmire sem mentem vele... Alighogy elengedtem, már vissza is ugrott. Újra lesimítottam, egy fokkal türelmetlenebbül és keseredettebben, de úgyanúgy visszapattant. Csalódottan felsóhajtottam és már vettem volna szemügyre szeplős arcomat, de mikor újra felpillantottam volna, ijedten ugrottam hátra. A tükör már ki volt hajtva és Mancs, maga előtt összefont karokkal, összeszűkült szemekkel, lebiggyedt ajkakkal, dőlt a mögötte húzódó alagút falának. Nem tűnt túl boldognak. Ha a tükör mögött volt, mintha ablakból nézhette végig az egész produkciót én meg megszeppenten léptem végül be mellé a járatba.