𝐄𝐥𝐢𝐳𝐚𝐛𝐞𝐭𝐡

27. Fejezet

Csend. Néma. Kínos. Csend.

És a nap. Január 19. A szülinapom. Hogy felejthették el?!

Már késő délután volt, így tél lévén, már a nap is kezdett lecsordogálni a horizonton. Vörös fényei bevilágítottak az egyetlen ablakon(a többi előtt elhúzták a függönyt).

Én pedig csendben meredtem magam elé és az agyam lehetséges válaszok után kattogott. Próbáltam lehetséges magyarázatokat kitalálni, hogy vajon miért nem jött le egy Tekergő sem hozzám, mert nem akartam elhinni, hogy elfelejtették. Márpedig minden bizonnyal így történt.

Csak öt ember nem felejtette el, hogy ma lettem tizenöt. Anyu, apu, nagyi, nagyapa és Hagrid. A nagyszüleim még a délelőtt folyamán egy levélben felköszöntöttek. Anyuéktól új könyveket kaptam, míg nagyiéktól (nagyira vallva) ruhákat és gyönyörű pennákat(ezt minden bizonnyal nagypapa választotta). Hagrid pedig egy csoki tortát is sütött nekem és kaptam még egy kézzel készített furulyát is.

Igazán jól esett, hogy ha a barátaim el is feledkeztek rólam, nekik eszükbe jutottam!

Karácsonykor még épp, hogy beugrottak hozzám a hógolyózás előtt és a lányok újévkor is benéztek hozzám, de a szünetben alig voltak nálam...

Aki sokszor megjelent nálam az Leia volt... Nem ugrik be, hogy kiről beszélek?

Igen lehet, hogy már feledésbe merült, de még a vonaton utazott velünk egy fülkében a nővérével és bár akkor az egész utat átaludta, így nem tudhattam meg többet, se róla, sem pedig a nővéréről aki a Griffendélbe került.

Nem is tudom, de körülbelül mikor a barátaim éppen lent hógolyóztak és hóembert építettek, ő vette a bátorságot és meglátogatott. Olyan aranyos kislány! Hozott nekem csokit és egy rajzot, amit ő készített. Nagyon kedves húzás volt ez tőle. Mint utólag kiderült, bevallotta, hogy én vagyok a példaképe és olyan szeretne lenni mint én. Hát én esküszöm, olyan kis tündér, hogy csak na!

Aztán egyre többször jött el hozzám. Hol egy mesekönyvvel, vagy a szünetre feladott tanulni valóval és párszor a fuvoláját is elhozta és játszott nekem. És ezt mind magától! Nem kértem rá, de ő a saját szabadidejét feláldozva járt hozzám és csupán a jelenlétével feldopta a napjaimat. Napi öt perc... Ez volt a minimum idő amit eltöltött nálam. De mégis... Nekem ez is olyan szinten számított!

Öt perc... Öt perc, amit ez az apró, hatalmas szívű kislány rám szánt a szabadidejéből. Öt perc. Háromszáz másodperc, amit neki sikerült. A barátaimnak viszont nem. Lehet, hogy túlreagálom, hiszen Leia hatalmas hős, hogy mindennap eljött hozzám, amit persze senkitől sem várhatnék el, de azért na! Legalább három naponta ha meglátogattak!

A barátaim mind eltávolodtak tőlem.

Három napja, hogy újra elkezdődött a tanítás, de én eszükbe sem jutottam!

Ki szerettem volna pattani az ágyból, hogy újra rohanhassak és repülhessek, mint egy fél hónapja. Le akartam dobni a fehér kötéseket, mind a kezemről, mind az oldalamról. Ki akartam futni a fullasztó gyengélkedőről. Újra zenélni akartam volna. Újra kviddicsezni. Bohóckodni a barátaimmal. Lejárni Aberforthoz a kocsmáros úrhoz beszélgetni. Csupán csak kiszabadulni ebből a börtönből! Hemperegni a hóban, futni a folyosón és lovagolni egy seprűn.

De ami a legrosszabb, hogy nem lehetett!

Madam Pomfrey szerint semmit sem gyógyult a sebem. Akárhányszor egy kicsit is megmozdultam fájdalom szúrt az egész testembe. És a tudat, hogy lehet, hogy sosem zenélhetek többé és sosem kviddicsezhetek többé felemésztett.