𝐄𝐥𝐢𝐳𝐚𝐛𝐞𝐭𝐡

105. Fejezet

Mosollyal az arcomon léptem át a Szellemszálláson kialakított, régi "Tekergő bázis" ajtajának küszöbét. Csuklómon Mancs órája lifegett, vállamat pedig nyomta a táskám, a kezeim még mindig kicsit földesek voltak és remegtek a vizsgastressztől, ami mostanra már hitetlen megkönnyebbüléssé nőtte magát. Most mégis én voltam az utolsó, aki megérkezett a kupaktanácsra.

Ismerős, békés melegséggel töltött el, ahogyan körbepislogtam a szobában. Bármikor erre jártam elöntöttek az emlékek. A szakadt tapétán csüngő fényképünk, ahol öten, egymásba karolva nevettünk bele a kamerába, még talán negyedévünk közepén? A Szellemszállás volt a bázisunk. Ide senki sem jött rajtunk kívül, titkos volt és kényelmes. És miután senki sem járt rajtunk kívül ide volt egy sokadik búvóhelyünk. A matrac, amire még James terítette rá az oroszlános, griffendéles zászlót tökéletes helyet szolgált arra, hogy éjszakákba nyúlóan ücsörögjünk rajta, vagy keresztbe kasul heverésszünk. És ezt számtalanszor meg is tettük. Negyedévünkben a fiúk alig aludtak a hálókörletükbe. A Szellemszállás kalandos és izgalmas volt. És mi pedig otthonossá tettük a gyertyákkal, a matraccal és azzal a pár puha, hatalmas párnával, amit az egyik használaton kívüli padlásraktárban találtunk még elsőévünkben. De... De negyedévünk után igazán elhanyagoltuk a kis bunkerünket és bár a fiúk sokszor jártak erre holdtölték alkalmából a székhelyünk inkább a srácok hálókörlete lett, mint a sokkal meghittebb szellemszállás. Minden esetre valahányszor vissza-vissza kacsintottunk ide, mindig otthon éreztem magamat. Újra és újra.

Viszonylag nagy szoba volt, de a vitrinek és üres, pókhálós és poros könyvesszekrények alkotta zsúfoltságtól sokkal kisebbnek és zugosabbnak tűnt.

Szóval mikor Mancs bejelentette, hogy szörnyen sürgős "kupaktanácsot" kell tartanunk... És nem máshol, mint a szellemszálláson... Egy percig sem jutott eszébe... Még Remusnak sem ellenkeznie.

Lényegesen meg is lepődtünk, ez igaz. Hiszen az elmúlt fél évben alig csináltunk valami igazán Tekergőset. James le volt kötve Lilyvel, meg azzal, hogy lenyűgözze vörös hajú barátnőmet azzal az odaadással és figyelmességgel, amivel annak idején bevonzotta Mancsot és Remust is. Mert Lily igazán láthatta már rajta, hogy bármennyire is szórakozott annak idején Persszel, egy olyan aranyszívű, segítőkész és odaadó srácot, mint James nem igazán hordott hátán a föld rajta kívül. Remus teljesen el volt méllyedve a könyveibe és a tanulásba. De ez meg is hozta ám szépen az eredményét, hiszem a vizsgahetek vége felé már tisztán látszott, hogy az összes felvett tantárgyából úgy tudott teljesíteni, hogy azzal csak az ugyancsak hihetetlenül sokat tanuló Lils, a túl ügyes James és a félelmetesen tehetséges Mancs tudta csak felvenni a harcot. De lévén, hogy James és Mancs éppencsak annyit dugták be a fejüket a könyvtárba, hogy azt a hat fejezetet átolvassák, amiket elszalasztottak, mert az anyaguk tanulásakor vagy aludtak, vagy szórakoztak, vagy egyszerűen csak lusták voltak figyelni...

Komoly csodálatra méltó volt, ahogyan unottan, egymásnak dőlve, nagyban ropogtatva a Petertől csórt mugli gyártmányú, burgonya chipset, unott ábrázattal végiglapozták a kért oldalakat. Aztán Mancs becsapta a könyvét és fél órán keresztül olyan részletesen magyarázta el az ott helyben, átolvasott tudnivalókat... Olyan lényegretörően, tisztán és gyorsan, hogy csak csodáltam érte. Olyan lazán magolt be tizenöt perc alatt három fejezetet, hogy aztán a maradék félórában kiselőadást tartson belőle, de olyan részletekkel, amiket nem is igazán olvashatott a lapokból, de mégis tudta... Én három hétig magoltam egy még annál is gyatrább teljesítményért. De a mázlim az volt, hogy Mancs nem talált magának végül jobb elfoglaltságot és miután egy percig sem akart mellőlem elszakadni ott kötöttünk ki, hogy a végén már délutánokba nyúlóan magyarázta azokat az anyagrészeket, amit ő csupán egyszeri átolvasás után úgy fújt kívölről, mintha legalább négy hete mást se csinált volna tanuláson kívül. Azokat az anyagrészeket, amit én nemhogy egyszeri elolvasás után sem tudtam beterelni az agyamba... Hát még a tizedik után! Úgy éreztem, hogy Tapmancs több mint hihetetlen. Több mint lenyűgöző. Több mint elképesztő. És csak csodálni tudtam. És persze csillogó szemekkel hallgatni minden egyes szavát. Olyan szépen beszélt. Olyan szépen tudott magyarázni. Ő volt a megmentőm. És mikor vigyorogva odaállt elém egyik délután, hogy segíthetnék-e neki az LLG-anyaggal(igen. Sirius végül úgy döntött, hogy abból is vizsgázik és lévén, hogy míg én az ő segítségével pördültem át sok vizsgámon... Ő az én segítségemmel fog könnyedén átugrani az LLG vizsgán... Mégha annyira nem is volt szenvedélye a tantárgy iránt, annyira mint nekem... És igazából elmondása alapján lehet, hogy fel se vette volna nélkülem a tárgyat... Azért az aurorsághoz kellett az az öt RAVASZ legalább "Várakozáson felüli" teljesítménnyel... És azért nem jöhet rosszul ha van egy LLG-ből is.)... Szóval mikor elém állt a segítségemet kérve, azt hittem elalélok. Hogy Én? Neki? Segíteni? Döbbenet.