𝐄𝐥𝐢𝐳𝐚𝐛𝐞𝐭𝐡

52. Fejezet

Hatalmas pelyhekben hullott a hó az egész Roxforti birtokon és még azon is túl. A diákság hétnyolcada hazament, de többen, köztük az én szüleim is, Dumbledore mellett biztonságban véltek minket, így külön megkértek maradjunk a szünetre. Rögtön a második szüneti nap, pedig lemehettünk Roxmortsba.

Így történt, hogy péntek délután egyedül vágtam neki a jeges, csúszós, kanyargós, Roxmortsba vezető utacskának. Mikor utoljára jártam itt Dorcas megfenyegetett és csúnyán lekezelt, viszont most más volt a helyzet. Dorcas hazament a szünetekre. Ahogyan Lily, Lena, Marry, Lice, Frank, Kingsley, Benji, Reg, Bellatrix, Narcissa, Lucius és Rodolphus is. Alig maradtak az iskolába. A griffendélesek közül csak mi, a Tekergők voltunk, a hollóhátasoknál körülbelül nyolcan maradtak. Mind a nyolcan hetedévesek. A mardekárban csak három fiút láttunk eddig felbukkanni, a hugrabugosok pedig majdhogynem "kihaltak" létszámilag, abban a kettő személyben. Jamesék nem bánták, hogy ők uralhatják az egész Roxfortot, nekem viszont kezdett hiányozni Lils, Lena... Regulusszal is csak titokban köszönthettük fel egymást a vonat indulása előtt... Pers valamiért úgy haladt el mellettem, mintha láthatatlan lennék, pedig az ő nevét kiabáltam és neki integettem... De nem. Benji nyomott egy barackot a fejemre és kedveskedve kijelentette, hogy bírjam ki ezt a két hetet nélkülük. Kings és Lottie pedig csillogó szemmel, egymásba karolva újságolták el, hogy bemutatják egymást az otthoniaknak. Aztán két óra leforgása alatt teljesen kiürült az egész kastély.

Megigazítottam borzos tincseimen a pomponos, griffendél-vörös sapkámat és érdeklődve tapostam Roxmorts utcáit. Aztán enyre kényelmetlenebbül és gyanakodva toporogtam puha, bojhos csizmámban a kihalt, néptelen utcákon. Kísérteties volt a csend én pedig ösztönösen markoltam meg elegáns, barna, anyutól örökölt, régi, szövetkabátom zsebében a pálcámat. A havas, jeges szél néha feltámadt. Ilyenkor az arcomat lila sálamba burkoltam orrtól lefelé és ellenőriztem, hogy kabátom jól be van-e gombolva.

-Nagy felelőtlenség egyedül járkálni ilyenkor kishölgy! - A szívem ledermedt a rémülettől és földbe gyökerezett lábbal torpantam meg, majd enyhén remegve szembefordultam a sötét alakkal. Magas, izmos sziluett rajzolódott ki a hóesésben. Kétszer, vagy talán még háromszor is nagyobb volt nálam és erősebb. Elöntött a pánik és a rettegés legjobb keveréke. Agyamban a képek egymást követték, ahogyan holnap már én leszek benne a Prófétában... Remus szomorú lesz... Anyáék zokogni fognak... Én meg már élni se fogok...

-Ki maga? - Kiáltottam fel rémülten és most már tétovázás nélkül húztam elő zsebemből a pálcámat. És körülnéztem. Persze, hogy a néptelen, szűk utcákon bolyongtam éppen!

-Az éjszaka lényei... - Teljes testtel megfeszültem, mikor hátulról, valaki a tarkómnak döfte a pálcáját. Többen vannak.

-Az élet és halál hozói... - Fuvolázta egy harmadik hang. De ez egy nőhöz tartozott. Rút éllel danolt, félelmetes trillával én pedig elakadó lélegzettel kapkodtam a fejemet.

-A Nagyúr csatlósai... Halálfalók... - Az előttem tornyosuló gorilla már valós fekete emberkupacként magasodott előttem és hangja büszkén csengett.

-Mond csak apró... Milyen vérű vagy? - Bökött meg pálcájával a mögöttem ácsorgó, mire éreztem, hogy könny szökik a szemembe.

-Félvér... - Susogtam a csendbe.

Fogalmam se volt mit tehetnék. Három képzett, sötét varázslóval kellett szembenéznem. És őszintén? Összeszorult a gyomrom, mikor realizáltam, hogy Roxmorts legelhagyatottabb negyedében futottam össze a veszedelmes, csuklyás alakokkal. Csak abban reménykedhettem, hogy a három a max létszámuk...

-Nocska-nocsak... Egy félvérű kis senkiházi... Mihez kezdjünk vele? - Fordult oda a nő a társaihoz.

-Nem kell megölnünk. - Szólt sötéten a hatalmas gorilla én pedig a rémülettő könnyezve a szűk utcácskát keretező egyik ház, mögöttem húzódó falához lapultam.