𝐄𝐥𝐢𝐳𝐚𝐛𝐞𝐭𝐡

101. Fejezet

-Vigyázzatok magatokra. Komolyan mondom. - szorított magához Anya utoljára a pályaudvaron, majd csókot nyomott a homlokomra és rámmosolygott. - Maradj mindig a bátyád, vagy Siriusék mellett. Próbáljuk meg kibírni ezt az utolsó egy-két hónapot balhék nélkül, rendben Kincsem?

-Igen Anyu. - feleltem engedelmesen és újra lehunytam a szememet, mikor magához szorított. Finoman eltolt magától és vállamat szorítva utoljára mélyen a szemembe nézett és elmosolyodott.

-Csak ügyesen Lizziem. Minden rendeződik a maga idejében, de te is tehetsz értük. És ne rémüldözz a felnőttléttől. Ez egy új szakasza az életnek. - utoljára megpuszilta a homlokomat, majd elengedett és Remushoz fordulva, őt zárta karjaiba. Remy lehajolt és visszaölelt, figyelmesen hallgatva a fülébe súgott kedves, anyai-szavakat. Megigazítottam hátamon a hátizsákomat és Gaffieval a karomon körbepislantottam. Miután nagyon kevesen jöttünk haza a szünetre, annyira kevesen mentünk is haza. Alig volt pár búcsúzkodó szülő és diák a peronon. De Mancsékat sehol sem láttam. Pedig őket nem lett volna nehéz észrevenni. Jamesszel olyan magasra nőttek így hetedévünk végére, mint két égimeszelő. Na meg igazán... Bármerre ment a páros, mindig, mindenhol feltűnést keltettek. Hol hangos nevetésük, hol pedig a mutatós megjelenésük miatt.

Reménykedve fordultam a vaskapu felé, mikor új alakok léptek be a titkos peronra, de elbizonytalanodva haraptam ajkaimba és torkomban fájdalmas gombóc keletkezett. Egy csomó és hiába próbáltam nyelni, csak mégjobban fájt a szorító érzés. Nem Jamesék lépték át ugyanis a muglivilágot elválasztó elvarázsolt átjárót, hanem sötét tallárosok csapata. Nem kellett sokáig gondolkoznom, kiket takar a csuklya. Hirtelen felvillant az emlék, amiben Manccsal hallgattuk ki a beszélgetésüket a mosdóban lapulva. Biztos nem lennének elragadtatva, ha tudnák: mindent hallottunk, amit kellett. Gaffie halkan nyávogott a karjaimban érzékelve a hirtelen megváltozó hangulatomat, és bár bátorítóan megnyalta karomat, nem bírtam elfordítani a tekintetemet a halálfalókról. Többen voltak. Talán kilencen is. És tekintve, hogy csak három-négy mardekáros diák jött Londonba, kirázott a hideg a gondolatra, hogy felnőttekkel vegyültek. Ha valóban erős, felnőtt varázslókat és boszorkányokat takar a csuklya... Veszélyben vagyunk?

Anya tovább beszélt Remusnak. A gondolataim eltompították mondatait, de biztos voltam benne, hogy az év végi vizsgáinkról van szó. Észre sem vették a felsorakozó csuklyásokat, velem ellentétben. Némán, áthaladtak az Expresszhez és a piros vagonok előtt megállva, szorosan egymáshoz, csendes, de annál komolyabb beszélgetésbe mélyedtek. Próbáltam beazonosítani, kiket rejt a csuklya, de mindhiába. Ugyanúgy mélyen az arcukba húzták a kapucnit és arcuk rejtve maradt.

Oh Merlinre... Nekem tényleg beszélnem kell Regulusszal... Nekem muszáj beszélnem Regulusszal. Vagy Persszel. Hiszen... Hiszen a barátaim, nem? Attól még én annak tekintem őket. Kit érdekel, hogy vadásznak rám, meg Remusra Greyback miatt... Kit érdekel, hogy halálfalók? - Átfutott az agyamon, hogy ebben a pillanatban odalépek a csuklyásokhoz és fittyet hányva addig-addig keresgélem köztük Perselust és Reget, amíg meg nem találom őket... De aztán. Aztán az egyik köpenyes hirtelen felemelte kezét és a következő pillanatban Bellatrix Lestrange fekete bozontja szökkent ki a kapucni takarásából.

Nyugodj meg Beth. Nagy levegő. Remus itt van. Bellatrix nem bánthat.

Bellatrix megvetően vezette végig jeges, szürke tekintetét a peronon és hirtelen tekintete rámvillant. Nem tudtam elkapni a tekintetemet, csak kikerekedő szemekkel álltam pillantását. Ajkait gúnyos vigyorra húzta és cseppet sem finom mozdulattal belebökött a mellette ácsorgó vállába. Az megfordult és a következő pillanatban Regulus húzta le a fejéről a csuklyáját. Ő állt Bellatrix mellett és most mindketten rámbámultak. Bellatrix már nem érdekelt. Földbegyökerezett lábbal pislogtam Reg szürkés-zöld szemeibe és bátortalan mosolyra húztam a szájamat irányába. Arca ugyanolyan megviselt, sápadt és beesett volt, mint legutóbbi találkozásunk óta. Mint év eleje óta. Élettelenül meredt rám, lila, kicserepesedett ajkai nem mozdultak. Nem válaszolt Bellatrixnek. Nem is mosolygott vissza. Nem is fintorgott. Csak... Csak úgy... Meredt rám. Minden érdeklődés... Vagy éppen érdektelenség nélkül. Fekete tincsei szemébe lógtak, de nem olyan laza, kócos és hebehurgy módon mint Mancsnak... És nem is a régi gőgös, elegáns módon, mint azt megszokhattuk. Hanem valahogy... Valahogy idegen, feszült módon. Felemeltem a kezemet és intettem felé egyet, de amint ezt meglátta némán visszafordult, Bellatrix pedig eszelős tekintettel, visítva felnevetett és felém intve odaszólt a többieknek. Rémülten eresztettem vissza a kezemet, amikor kilenc halálfaló figyelt rám egyszerre. De aztán hirtelen Remus lépett elém és a kezét nyújtotta.