𝐄𝐥𝐢𝐳𝐚𝐛𝐞𝐭𝐡

107. Fejezet

Senki se tudta, hogy történt... Vagyis pontosan mi történt.

Az eső újra esett. A Roxfort pedig percről percre távolodott. James nevetése bezengte a kupénkat, miközben szédítő ügyességgel dobálta szájába a mindenízű drazsékat. Peter nevetett és tapsolt az előadásán, Remus egy könyvbe mélyedt, szórakozott mosollyal arcán, Mancs pedig törökülésben terpeszkedve a saját ülésén kinyújtott nyelvvel ujjával rajzolt a párás ablakra.

-Tapmancs! Az ég áldjon meg! - szólt rá döbbenten Remus, én pedig felnevettem. Mancs ártatlan vigyorral húzódott el az ablaktól és csak a párás üvegen maradt folt jelentkezett a tényről, hogy az előbb Sirius nemes egyszerűséggel megnyalta. - Hány éves vagy?

-Tizenkilenc leszek novemberben. - Mancs ajkai széles mosolyra húzódtak, miközben büszkén kihúzta magát, James hangosan felnevetett és miközben újabb mindenízű drazsét tömött szájába nem felejtette el teliszájjal megjegyezni.

-Büszkék vagyunk rád mind Tapmancs. Olyan érett kisfiú vagy. - biggyesztette le csámcsogva ajkait anyáskodó csücsörítéssel puszit cuppantva a levegőbe.

-Köszönöm Ágas. - Mancs felnevetett és elfogadott ő is a drázséból. És közben hízelgően kacsintott. - Sokat tanultam tőled.

-Borzalmasak vagytok. - nevette el magát Remus, de szemeivel szeretetteljes és atyáskodó pillantással figyelte a két... Két fiút? Férfit? Tekergőt.

-Köszönjük a bókot Holdsáp. - Peter felnevetett Mancs pimasz vigyorán és míg Remus színpadiasan halántékát masszírozta, ő folytatta. - A világ legborzalmasabb emberei vagyunk. És ez nem semmi teljesítmény.

-Már majdhogynem elismerendő tény. - fűzte hozzá James és hangosan nevetve hajolt el Remus vidám suhintása útjából, ami tarkóját célozta meg.

Kacagva ücsörögtem a sarokban mellkasomhoz ölelve térdeimet és megtelő szívvel figyeltem a srácokat.

Sokkal nehezebbnek érződött még reggel az elválás gondolata. Sokkal szívszorítónak éreztem még reggel, mikor utoljára kelltem ki a baldachinos ágyból. És amíg fel nem szálltunk a vonatra mart a fájdalom érzése. Félelmetes volt az ismeretlen új világ felé suhanni a Roxfort Expresszel. Olyan volt mint az indulásnál. Mikor még elsőévesként suhantunk pont így a Roxfort felé. Tele izgalommal és aggodalommal. És lám... Most a másik irányba suhantunk ugyanilyen kalandvággyal és maró hiánnyal szívünkben. Legalábbis én úgy éreztem, ahogyan a csónakokban Marlene és Lily közt ücsörögve utoljára pisloghattam még diákként a száztornyú, hatalmas, száz-szikrázó szemű kastélyra... Úgy éreztem pont olyan nehéz lesz elengedni, mint amilyenre készültem egész évben.

De a Tekergők gondoskodtak arról, hogy egy pillanatra se bátorodjak el. Igazuk volt. Hozzáállásuk pedig mint mindig... Most is kellő hatással volt környezetükre. Egy percig sem látszott rajtuk, hogy bánnák a dolgot. A sors kerekét. Egyedül csak Mancs arcán láttam átsuhanni valamit, amikor a Roxforti tó partján megállva még egy rövid ideig tekintetét a hatalmas kastélyra szegezte. Vigyora akkor egy pillanat erejéig lefagyott. És arca egészen elmélyült. Elkomolyodott és egy pillanat erejéig, de áhítattal és néma töprengéssel csúsztatta zsebre a kezét. Tekintetében volt valami együgyű szomorúság, valami egykedvű búcsúzás és oda szerettem volna állni mellé, de némán lehajtotta a fejét és ezzel a csendes biccentéssel el is búcsúzott a kastélytól... Az iskolától... És a következő pillanatban arcán újra vigyor terült szét és a mellette megálló, ugyanilyen elmélyülő James hátára vetette magát, hogy az égbe meredő tincseket alaposan megdörzsölje. Egy pillanatra tűntek szomorúnak. Búcsúzónak és aztán egy csapásra újra bolond és megkergült oroszlánkölykökké változtak és egymást kergették a vonatig. Remus kedvesen szorította a kezemet mindvégig. Lily pedig könnyeit törölte le szeme sarkából.