𝐄𝐥𝐢𝐳𝐚𝐛𝐞𝐭𝐡

116. Fejezet

-Elle… Ideje indulni. - szólalt meg halkan Remus mögülem.

Válasz helyett, csak mégközelebb hajoltam a kirakat üvegéhez. És elbűvölten pislogtam befelé.

A helyiség üres volt, poros és elhagyatott. Mint sok hely az Abszol Úton. A háború óta sokan bezárták a boltjaikat. De nem minden üresen hagyott üzletbe költöztek be ezüst fénnyel ragyogó, fehér patkányok… Nem ám.

-Nézd Remus! Még kölykök is vannak… - súgtam felé és orromat az üvegnek nyomtam és kezemet is a hűvös felületre tapaszva bámészkodtam tovább.

-El sem hiszem, hogy egereket bámulunk egy üres üzlethelyiség kirakatából. - csóválta meg a fejét Remus, de megadóan mellém lépett és ő is bepillantott. - Aha. Szépek.

Elnevettem magamat. Legalább próbálkozott úgy tenni, mintha tényleg elismerné a szépségüket.

-Ők patkányok… Vagy valami olyasfélék… Lehet, hogy azoknak a különleges rágcsálók és patkányok keverékei ezek… Bemehetünk? - fordultam felé kérlelően, de Remus csak megrázta a fejét.

-Nem Ellie. Nem törtünk be sehova, csakhogy fura rágcsálókat nézz. Látod kívülről is, nem?

Inkább nem válaszoltam és csak visszanyomtam orromat az üvegnek. És figyeltem a kis fehér rágcsálókat, amik titkon át-át szaladtak egyik árnyékból a másikba.

-Csak szépek… - susogtam ámultan, majd izgatottan megragadtam a karját. - Nézd! Milyen ügyesen felfutott a polcra az a kis dundi… Olyan mint Peet.

Remus csak elmosolyodott nevető és álmélkodó arcomat látva és egy pillanatra sem pislogott be az egérfélékre. Csak lopva körbepillantott az utcán.

Talán a helyzet pár fokkal jobbnak tűnt. Július eleje miatt… Ahogy az idő is jobbnak tűnt, az emberek hangulata is kissé kivirult.

Ez a tömeg már nem olyanféle tömeg volt, mint a mi negyed és ötödéves korunkban, de legalább nem volt teljesen kihalt az utca. Senki sem sétált egyedül. A családok, szoros kupacban siettek végig bolttól-boltig. Volt pár idősebb diák, akik hármasával, gyors léptekkel szelték át a szállingózó embereket. Különben lényegretörően haladtak a vásárlók. Már nem ácsorogtak bámészkodó emberek a seprű-és kviddicsbolt előtt. Ha egy kisebb gyerek is megállt volna megcsodálni a vadonatúj Nimbus 1700-modelljét… Rögtön egy felnőtt karon ragadta és terelte is tovább csemetéjét.

Florean Fortescue is panaszkodott nekünk egy sort a helyzetéről.(Remust pár meggyőző-Mancstól tanult- kiskutyatekintettel és csokoládé fagylaltról álmodó szóval meg lehetett győzni egy fagyizásra)... És igaza volt. A fagylaltozója előtt, most nem állt olyan hosszú, lelkes sor, mint azt mi régen is megszokhattuk.

-Gyere Ellie… Mostmár tényleg menjünk. Veszélyes ennyi ideig kint tartózkodni. Főleg, hogy mostanában ennyit betegeskedsz. - tette a vállamra Rem nagy kezét és szelíd, de parancsoló tekintettel pislogott a szemembe, mikor ránéztem.

-Nem is-... - kezdtem rögtön, de aztán ajkaimba haraptam. Remusnak igaza volt. Lassan egy hét óta folyamatosan ágynak estem. Néha rosszabb volt, néha pedig alig tűnt fel. De tényleg sokat betegeskedtem. A fejem néha sajgott. Sokszor annyi erőm nem volt, hogy felálljak az ágyból. - Annyira akkor sem vészes…

-Tapmancs azt mondta, hogy ma reggel elájultál. - pislogott rám Remus.

-Szerintem csak valami nyári vírus Rem. Néha túl sokat aggódtok. Mancs pedig eleve haza sem jön, mert folyton azokat a hülye halálfalókat hajkurássza és… - lopva kitöröltem pár kósza könnycseppet a szememből és visszafordultam a kirakat felé. Egy kis rágcsáló most megállt a hatalmas ablak alatt és mintha rámbámult volna fekte szemeivel. - Jajj Remy… Pers pedig egy levelemre sem válaszol és-...