𝐄𝐥𝐢𝐳𝐚𝐛𝐞𝐭𝐡

32. Fejezet

-Tudja, hogy próbaidőn lesz? - Vonta fel a szemöldökét Pomy néni.

-Persze! - Legyintettem, paslástolatlan boldogsággal és felhúztam a nadrágom sliccét. Vagyis igazából Remus nadrágja volt rajtam, ami egy övnek köszönhetően nem esett le rólam és miután alul felhajtottam a szárát, ezért nem botlottam meg benne. Most mi van?! Szegénykém nem tehet róla, hogy annyira a tanuláson járt az agya, hogy a saját ruhái közül hozott nekem!

Végül a bátyám fehér ingjét csak félig tűrtem be, mert, így is jót kuncogtam magamon a túlméretezett ruhákban... Bár kényelmesebbek voltak mint az enyémek... Hm... Talán gyakrabban fogom őket "kölcsönkérni", Remy nagy örömére!

-És egy rosszul elsült bármi és jön rögvest vissza? - Fonta maga előtt össze karjait.

-Tudom! - Mosolyom a fülemig ért, míg a tornacipőmet rángattam magamra.

-És azt is tudja, hogy...

-Hogy az éjszakát még itt töltöm? Tudom... - Biztosítottam, majd a pálcámat a zsebembe, vagyis Remy nadrágjának a zsebébe süllyesztettem, mert ugye Remus nem volt itt, de a nadrágja rajtam volt... Na ezt egy kicsit bonyolultabban nem ment volna?

-Nos... - Köszörültem meg vidáman a torkomat. - Én most megyek is. - Vigyorogtam Madame Pomfreyra, aki csak mosolyogva ingatta a fejét rajtam.

-Aztán óvatosan Ms. Lupin! - Emelte fel a mutatóujját, majd mikor már a gyengélkedő ajtajában toporogtam arra várva, hogy végre áldását adja a kimenőmre.

-Tudom-tudom! - Legyintettem érdektelenül, majd kiskutya szemekkel meredtem rá. - Naaa?

-Nem bánom... - Ahogy ez elhagyta a száját, rögtön megragadtam a kilincset és kinyitva az ajtót(Khm... Inkább kicsapva...) kirobogtam rajta, mint egy becukrozott kisgyerek.

-Tudja Lupin... - Kiáltott utánam, mire nevetve hátrafordultam.

-Mindent tudok Madam Pomfrey! - Rikkantottam, mire az a pár diák, akik még délután az első emeleti folyosón tartózkodott érdeklődve fordult felém.

Nem foglalkozva a furcsálló pillantásokkal megperdültem párszor a tengelyem körül, majd tovább szökdécseltem.

-Gyönyörű napunk van! - Vigyorogtam rá egy szemüveges felső évesre, akit kis híján elsodortam rohanás közben.

-Öhm... Igen... - Tolta feljebb az orrán szemüvegét, de én akkor már ott sem voltam.

Teljes erőmből rohantam, néha a levegőbe bokszoltam, néha pedig felugrottam. Olyan könnyűnek és boldognak éreztem magamat, hogy lassan rájöttem, hogy mit jelent az, hogy a "A boldogság szárnyakat ad" vagy mi a szösz, amit egyik könyvben olvastam.

A barátaimra, ha minden igaz, már csak egy átváltoztatástan vizsga várt rájuk... Szegényeknek már nagyon elegük volt a vizsga hetekből. Én nagy mázlimra már hetekkel ezelőtt végeztem minden vizsgával...

Nem sokára ki is értem az udvarra. Tipikus tavaszi délután volt. Gyorsan körbejárattam a tekintetemet a sütkérező diákokon, hátha látok ismerős arcot... Voltak akik a zöld gyepen, tallárjukat maguk alá terítve, feltűrt ingújjal lapozták át a tanulnivalót, vagy csak szimplán beszélgettek és pihentek. Voltak azonban olyanok is akik a tó közelében, lábukat lóbálva ütötték idejüket el.

És volt a másik csoport, akik a mi tölgyünk közelében álldogáltak és bámultak valamit...

Összeráncolt szemöldökkel megvakartam a tarkómat, majd tüzetesebben megszemlélve az embercsoportulást elindultam arrafelé.