𝐄𝐥𝐢𝐳𝐚𝐛𝐞𝐭𝐡

31. Fejezet

Soha nem érzett boldogság járta át minden porcikámat. Az ajkam mosolyra görbült, mikor mélyen a levegőbe szippantva nem a gyógyszer, fertőtlenítő szaga, hanem a friss levegő és tiszta virág illat csalinkázott fel a tüdőmbe.

Ujjaim hegyével a fűszálakkal babráltam, míg szememet lecsukva élveztem a nap, cirógató, meleg sugarait arcomon.

Nem zavart, hogy az ingem esetleg füves lesz, nem zavart, hogy a fekete nadrágom vizes lesz a kissé nedves fűszálaktól.

A lábamat pedig bokáig a hideg tóba mártottam és élveztem a hideg vizet, ami lágyan simogatta talpamat és lábujjaimon harmónikázva, minden mozdulatnál fel kavarodva ölelte körbe lábfejemet.

A mosoly nem bírt leolvadni az arcomról, de nem bántam. Olyan jó volt a friss tavaszi napon végre távol lenni attól a fránya gyengélkedőtől!

Kicsit olyan volt, mintha újjászülettem volna. A bezártság súlyára akkor döbbentem rá igazán, mikor végre egy délelőtt erejéig kiengedtek a friss időbe, hogy a szervezetem erősödjön.

A karjaimat széttárva, hagyva, hogy kócos fürtjeim is elterüljenek körülöttem és lábamat a tó hűs vizében lóbálva feküdtem. És csak élveztem a természet nyugalmát és az oly régen szimatolt illatokat és oly rég hallott hangokat.

Igen. Biztosan tavasz volt! A madarak vidáman csiripeltek, a tücskök hangos kánonban ciripeltek. A tiltott rengeteg felől tegezek halk dala hallatszott, vegyítve halk furulya szóval. Az illatok... Oh az illatok! A frissesség megtestesülését éltem meg! Minden létező virág legillatosabb illatát sodorta magával a lágy tavaszi szellő.

Olyan mesébe illő volt az egész!

Az egész Roxforti birtokon még nem vágták le a füvet, gondolom nem volt még szívük hozzá, így az nekem például a derekamig ért most... Mentségemre legyen, hogy alacsony vagyok. (Hüppürüpp)

Egyik kezemmel kigomboltam az ingem felső két gombját és feltűrtem a könyökömig ujjait mert annyira jól esett a meleg.

Most senki sem sétálgatott kint, hiszen délelőtt lévén mindenki órán volt, vagy tanult. Körülbelül olyan második óra lehetett.

Nem messze feküdtem a "Tekergők-Tölgyétől"(James nevezte el még másodéves korunkba, mert mindig mi voltunk akik ott tanyáztak alatta.), de nem húzódtam árnyékába.

Madam Pomfrey a mai napra meglágyult szívvel elengedett. Pomy néni ugyanis belátta, hogy ha a sebem nem is fog rendesen begyógyulni, engem majd akkor is el kell majd engedni. Emiatt egy jó két hete elkezdtem erősíteni. Tornáztattam a lábamat, ha tehettem és erőm is megengedte járkáltam a gyengélkedőn(lassan, óvatosan) és Pomy néni aszisztálásával megtanultam kicserélni a kötéseimet. Viszont még mindig nem épültem fel. Erről árulkodott a sajgó oldalam(amit jól titkoltam), ami minden ilyen mozgás után ketté akart szakadni és a bal karom, amit ugyancsak nem volt szerencsés terhelés alá venni... Tehát! Ugye Pomy néni végül belement és a lelkemre kötve, miszerint ebéd előtt térjek vissza a gyengélkedőre, egyszeri alkalomra ugyan, de kibocsájtott.

Így is éreztem magamon a pillantását amit időnként a gyengélkedő ablakából lövellt felém. Eleinte nem is volt benne az ötletbe, hogy egyedül jöjjek le, de végül kikönyörögtem magamat, azzal bizonygatva, hogy "Ezzel is csak erősítsem az idegrendszeremet". Nem mondom nagyon lassan tudtam csak jönni, lévén, hogy a normál tempó az fájdalmakkal járt csak, de legalább leértem!

Óvatosan kinyitottam a szememet, aminek köszönhetően rögtön elvakított az édes napsugár.

A hatalmas kék ég, ma kivételesen felhőtlen volt, aminek örültem, bár szívesen nézegetem volna felhőket is.