𝐄𝐥𝐢𝐳𝐚𝐛𝐞𝐭𝐡

55. Fejezet

Őszintén? Mikor az ember túl van egy durva heten... Ahol McGalagony brutális büntetőmunkáit kell végigülnie. James fárasztó kviddicsedzéseit túlélnie... Hupsz... Igen. Elszóltam magamat. De valóban ez a helyzet! Visszakerültem a kviddicscsapatba! Hát nem csodálatos?! Komolyan... Olyan hihetetlen, hogy mennyi időbe és erőbe ekerült, hogy Remus a fejét ingatva, büszke mosollyal belemenjen, hogy James ne parancsoljon le a pályáról, hogy Mancson ne ütközne ki a védő-szuperhősködés... És itt vagyunk. Hihetetlen, hogy megéltem még életemben ezt a hihetetlen fordulatot! - irónia - Szóval újabban kviddicsezéshez is visszatértem. Szóval a tanuláson kívül elég kemény hetem volt így is. Arról nem is beszélve, hogy új barátaim lettek. Firenze, Goron és Ronan. Az egész úgy történt, hogy Hagridot kísértem el, hogy megetessük együtt a hipogriffeket, mikor egy egész kentaurcsapatba futottunk. Éppen tanácskoztak valami csillagos dologról(Ha valaki nm emlékezne, pont az Asztronómia nem ment soha) és három fiatal kentaur-csikó hozzánk csapódott. A komoly, okos Goron, a nyitott, száraz természetű Ronan és Firenze, akivel nagyon jóban lettem. Eleinte ő is zárkózott volt, aztán olyan jól szót értettünk, hogy meghívott egy éjszakai lovaglásra. Persze a testvérei annyira nem nézték jó szemmel, de Hagrid meglepetésére, velük is a sétánk végére egész jól kijöttem. Rub szerint egyetlen diákkal sem álltak szóba eddig és vele is csak kötekedni szoktak. Szóval elképeztő szerencsés és kivételes lehetek, hogy engem nem akartak a nyílaikkal szétszurkodni... Sőt! Firenze még meg is engedte, hogy kipróbálja az övét. Ronan meg szívesen felvágott a tudományával. Lelőtt egy ártatlan feketerigót. De azért ügyes volt, ez tény...

Szóval összegezve, kimerítő hetem volt. Akárcsak a srácoknak is. Mancs háromszor verekedett... James óránként kétszer keveredett vitába Lilyvel... Remus-mindnyájunk nagy döbbenetére- pirulva kereste Marry McDonald társaságát, minden szabadidőnkben. Peter pedig... Ő pedig evett? Igen. Határozottan sokat evett.

Ezért is volt olyan felfoghatatlan, hogy mikor szombat, tizenegy körül nyújtózkodva, ásítozva szememet dörgölve felültem az ágyamban... Nos nem találtam senkit magamon kívül a szobában. Remus ágya rendezett volt, betakarva az ágytakaróval. Mancsé gyűrött volt, hanyagul széttúrva. A takarója összegyámbászott kupacán, pedig ott teregetődött a pizsamája. Jamesén látszott az igyekezett-rend, de annyira nem volt precíz és szép, mint Remu ágya... Peterében pedig nem szuszogott hétalvó társunk. Pedig Pet szombatonként délután négyig hortyogott kedve szerint. Mancs fél napig fetrengett, aztán a másik félben tépelődött, hogy felkelljen-e, vagy ne(álltalában utóbbi mellett döntött). Remus nyilván a szombatokat a könyvtárban töltötte, de tizenkettőig ő is bevackolódva a paplanjába lapozgatta az aktuális könyvét... James felkelt korán, aztán egy két órás futás, vagy repkedés után visszazuhant aludni... Szó, mi szó a tény ugyanaz. Mind a négyüknek az ágyukban kellett volna lenniük ilyenkor. Mi történt?

Gaffie egy koszos zoknival játszadozott a fürdőszoba ajtajában. Egyedül csak ő volt társaságom.

-Merre vannak a srácok? - pislogtam rá a vörös, nyomott pofájú-Peter szerint ronda- cicára, aki nyávogva arrébbgördült. Szóval nem tudja...

Nagyot sóhajtva körbe pislogtam. Nem volt kedvem otthagyni a puha, meleg vackomat. De valami nem volt rendben, a Tekergők pedig felszívódtak... Kelletlen sóhajjal belebújtam az esőre tekintettel előlhagyott gumicsizmámba és fogvacogva magamra tekerve a paplanomat elindultam kifelé. Olyan szomorú, hogy ilyen hideg van még reggel a toronyban... Pedig lassan már január közepe van... Január tizenkilenc... Szemöldökráncolva torpantam meg a folyosón. De bár ismerős volt a dátum, nem ugrott be semmi róla. Biztos azért jegyeztem meg, mert eddig lett kiirva a tegnap visszavitt könyvem... Akkor el is felejthetem. Mert ma száz százalék, hogy nincs semmi dolgom. Semmi tennivalóm... Semmi, semmi, ami megzavarhatná a nyugalmamat.