𝐄𝐥𝐢𝐳𝐚𝐛𝐞𝐭𝐡

100. Fejezet

Kop. Kop-kop-kop-kop.

Halkan felnyögve nyitottam ki a szememet és a várt sötétség fogadott. Hangom pedig rekedt volt az alvástól. Éjszaka volt. És teljesen fekete. Az eső pedig némán kopogott a zárt ablakokon. Éppen ezért nem is értettem, hogy mire keltem fel pontosan.

Kop-kop-kop-kop. Úgy éreztem, mintha a fejemet akarná éppen valaki szétütögetni, de mielőtt belegondolhattam volna, valami felvillant az ablakban. Sárga fény sütött be kintről, bevilágítva az üvegen én pedig megdermedtem fektembe. Mi folyik itt? A fény átitatta a szobámat, halvány derengésével és árnyakat festett a szőnyegre. Rémülten kuporodtam össze a paplan alatt és dühös lettem magamra, hogy nem tartom a pálcámat a párnám alatt, mint James. Nyilván akkor törnek be a halálfalók, mikor mindenki mélyen alszik... És nyilván az én ablakomat akarják áttörni... De... Akkor... Miért nem törik be... És..

Előmerészkedtem a paplan alól és totálkócos hajjal, hunyorogva végül volt bátorságom felülni az ágyban. Lehet, hogy csak álmodom. De nem. Mert újra felcsendült a kopácsolás. Kop-kop-kop-kop. Körbepislantottam és mikor megbizonyosodtam, hogy nem az ajtón kopogtatnak, fogaimat összeszorítva, halkan zihálva fordultam az ablak irányába. Oké. Semmi baj Beth. Mit tenne Mancs? Mit tenne Mancs... Mancs minden bizonnyal kipattanna az ágyból, megragadná a pálcáját és már átkozná is le a betörők fejét...

De tekintve, hogy nem vagyok Mancs, enyhén remegő kézzel kitakartam magamat és megborzongva a hideg levegőtől végül továbbra is az ablakra hunyorogva átöleltem magamat a karjaimmal. Nem vagyok Mancs. Szóval megvárjuk, hogy mi történik. Pontosan. Ez egy remek ötlet. Nagyot nyelve figyeltem a szemgyilkos fényt, de ahogyan lassan hozzászokott a szemem-nem kellett volna neki-. Éreztem, hogy a szívem kiugrik helyéről és számra szorítottam a kezemet. Merlin szivecskés alsójára! Tényleg volt valaki az ablakban. Ezt nem képzeltem be. Sötét alakot ölelt körbe a halványan világító fényforrás. De nem tudtam kivenni, hogy miféle-kiféle. Olyan volt mintha magába szívta volna a fényt és továbbra is éjfekete maradt volna. Az ablakomon továbbra is kopogott az eső és mostmár a rémisztő árny is néha, elvétve koppantott párat.

Oké. Semmi gond Elizabeth. Barátságosnak tűnik. Persze. Lehet csak vendégségbe jött. Éjszaka közepén. Az ablakon át. Ilyen a varázslótársadalom. Tele különös alakokkal. Csak kinyitom neki az ajtót és... Nem. Hülye vagyok? Az vagyok. Ez nem kérdés. Kinek jut először eszébe beengedni egy kétes idegent az éjszaka közepén és...

Rémülten ugrottam hátra, mikor két halk kopogás után a rettenetes árny felemelte kezét és megrázta azt. Vagyis... Vagyis nem megrázta... Hanem... Hanem integetett? Nekem? Mi?

Kikerekedett szemekkel, óvatosan léptem vissza az ágyam mellé és az árny felé bámulva próbáltam valami lényegesebbet kivenni belőle, mint az alapvető tényeket, hogy emberből van és sötét... És akkor. Szinte lelassult az idő. A halovány fényforrás átvándorolt az ablak sarkából. Agyam lelassította útját és azt hiszem örökké belémvésődött a jelenet, ahogyan Sirius Black hatalmas vigyorral integetett nekem az ablakpárkányon gugolva, az éjszaka közepén, az esőben, vizes fürtökkel, elázott ruháiban... Kipirult, mégis hófehér arccal. De szemei csillogtak és szája olyan hatalmas vigyorra húzódott, hogy a szívem újra kiugrott helyéről. De ezúttal nem a rémülettől.

Elmosolyodva, lelkesen integettem vissza neki, mire elnevette magát és végül tenyereivel az üvegnek támaszkodva némán vigyorgott rám. Én meg vissza rá. És figyelmesen bámultam. Várva, hogy mire készül. Mancs megint integetett én pedig vissza. És újra koppantott hármat az ablakon. Jóég. Mit művel itt éjszaka közepén? Nem tudom meddig ácsorogtam ott helyeben, nagy szemekkel, széles mosollyal figyelgetve, hogy mit csinál, mikor aztán Mancs a hajába túrva két kézzel kezdett hadonászni és közben hevesen tátogott valamit. "Be van zárva." És újra kopogott.