𝐄𝐥𝐢𝐳𝐚𝐛𝐞𝐭𝐡

113. Fejezet

-Na? - kérdezte áhítatos hangon Mancs a csendet megtörve.

-Mancs... - kezdtem halkan és szélesedő mosollyal, ragyogó arccal fordultam felé. - Csodálatos lett.

Sirius elnevette magát, én pedig vidáman kacagtam vele, miközben magamhoz öleltem erős karját. Ott ácsorogtunk a nappali közepén. A sok bezsúfolt növényke között-akik nem maradhattak kint ebben a nagy fagyban-... Tényleg olyan volt így már mint a dzsungelben... De nem is ez volt a pláne... Hanem a fenyő... A szallagoktól, vidám színű díszektől csillogó fenyő. A mi fenyőnk. Életünk első fenyője.

-Ez lesz az első Karácsonyunk Beth. - vigyorodott el végül, mikor kicsodálkoztuk és kinevettük magunkat. Hitetlen mosollyal bólogattam és hogy valahogy levezessem a bennem túltengő izgalomhullámot mégszorosabban öleltem meg Mancs karját. Olyan keménynek tűnt a sok izomtól. Amitől mégjobb kedvem kerekedett csak.

-Ne is mondd... Ne is mondd! - susogtam és újra csak nevettem. - Ma alszunk a fa alatt?

-Mint az ajándékok! - vigyorgott Mancs veszettül és újra felkacagtunk.

-Csinálok egy nagy adag fahéjas almáspitét... És vacsorázhatunk megint csokipudingot minden nap és mostmár csak be kell szereznünk az ajándékokat és... - kezdtem tervezgetni felvillanyozódva, Sirius meg csak nevetett rajtam, miközben csillogó szemekkel figyelte hatalmasra tágult tekintetemet és füligérő szájamat. És csak vigyorogva ennyit mondott.

-Nekem van a világon élő legédesebb mennyasszonyom. - belém fojtotta mondatával minden hadarásomat és piruló arccal hatalmasra tágult szemekkel bámultam fel rá. Mancs pedig csak vigyorgott, majd összecsapta kezét. - Najó. Állj a fa mellé. Lefotózlak.

Zavartan kuncogva, bénácskán lépkedtem át a fa mellé, ami pontosan akkora volt mint Mancs, így valódi zöld-óriásnak tűnt közvetlen mellette állva. Sirius pedig közben felkapta a kamerát és vidáman pislogott rám, miközben felemelte a mugli találmányt.

-Mosolyogj Betty.

-Nem akarsz te is rajta lenni? - kérdeztem könyörgő szemekkel és közben nevetve felkaptam Gaffiet aki érdeklődve merészkedett a fánk szúrós tűlevelei közelébe, hogy játszon pár szép vörös színű díszgömbbel. De nem bánta, hogy felemeltem. Sőt. Bár konkrétan alig bírtam, mert már olyan hatalmasra nőtte magát apró cicakorából... És ha a földre tettem legalább a térdemig ért... Azért kellemesen nyávogva pislogott fel rám, éles karmait ragaszkodóan mélyesztve kertésznadrágom farmerpántjába.

Mancs pedig kertelés nélkül állt át az én oldalamra és kitéve elénk a fényképezőgépet próbált úgy helyezkedni, hogy lehetőség szerint még akár ténylegesen is tudjon képet készíteni. És akarva akaratlanul nevetni kezdtem rajta.

-Ne nevess Beth. Azt sem tudom, melyik gombot nyomjam meg így... Egyáltalán benne vagyunk a képben? - vigyorogta Sirius én meg tovább kacagtam rajta.

-A nagyot nyomd... Igen... - nevettem és közelebb húzódtam Siriushoz, aki szintén vigyorgott, hófehér fogait is kivillantva.

A fénykép nem sikerült. Túlságosan komolytalanok voltunk hozzá. De annak ellenére, hogy elmosódott annyira mégsem volt rossz, szóval Sirius a hátára kapott és már robogtunk is hogy kiragasszuk a többi fénykép mellé.

És este pedig a fához toltuk az egyik vendégmatracot és átpakolva az ágyneműt bekuckóztunk alá.

-Annyira jó lesz az idei Karácsony. - suttogta Mancs a sötétben, már mindketten nyakig bebugyolálva ücsörögtünk a kanapé előtt, hátunkat a bútornak támasztva és újra csak gyönyörködtünk a csodálatos karácsonyfában.