𝐄𝐥𝐢𝐳𝐚𝐛𝐞𝐭𝐡

110. Fejezet

-Beth... Megérkeztünk...

-Hm? - mosolyodtam el, de eszemben sem volt elengedni őt. Sirius halkan nevetett. Bársonyos, rekedtes hangja megsimogatta a szívemet és továbbra is lehunyt szemekkel a derekát átölelve fúrtam fejemet a hátába. Bőrdzsekivel fedett hátába. Fűszeres dohány illata volt, bőrrel és mentával keverve, kicsit hűvös, kicsit őszies és nem bírtam magamat rávenni, hogy elengedjem. Egy percre is abbahagyjam a szorítását. Olyan kényelmes volt így. A jeges őszi szélben Sirius test melege a testemen, vidáman kopácsoló szívdobbanásai a fejem alatt... Túl jó volt. Úgy éreztem, hogy láthatatlan ragasztóval ragasztottak oda mögé és Mancs sem siettette nagyon a lekászálódást, mert hatalmas ujjatlan kesztyűs kezeivel szórakozott köröket írt le az én apró kacsóimra. Olyan jó volt így. Olyan...

-Na gyere Beth... - szólalt végül meg egy kis idő után. És finoman megszorongatta kihűlt kezeimet.

Kókadt mosollyal engedtem el, Mancs pedig lepattant a motorról és kitámasztva járművét, már nyújtotta is felém a kezét, hogy lesegítsen róla. Én pedig felmelegedő melkassal, vörösödő arccal és szélesedő mosollyal hagytam, hogy a derekamat kedvesen megszorítva letegyen a földre. Gumicsizmám alatt ropogtak a sárga-piros, lehullott és megszáradt levelek és újra a hidegtől zsibbadó ujjaimat zsebembe gyűrve körbefordultam. Godric's Hollow őszi ruhába öltözött. És gyönyörű volt. A Potter-ház ablakai pedig csak úgy világítottak az esti szürkületben. Be lehetett látni a nappaliba, ahol Euphemia éppen a teát szolgálta fel, ahhoz való süteménnyel, az asztalnál már ott ült mindenki. Kivéve minket és Marlenét, aki heves

vigyorral állt az ablak előtt és pont nekünk integetett és valamit tátogott, amit nem tudtam leolvasni a szájáról, de minden esetre elnevettem magamat rajta.

Mancs kedvesen összeborzolta hatalmas csigákból álló, lassan már a derekam alá érő kunkori tincseimet és széles vigyorral elindult, én meg nevetve, szökdécselve követtem. Csak úgy ropogtak a levelek a lépteink alatt és a következő pillanatban már Sirius nyitotta is az ajtót.

-Hölgyeké az elsőbbség. - vigyorodott el ajkaiba harapva én pedig elnevettem magamat és teljesen piros arccal beléptem az előszobába, halk nevetős "köszönömet" motyogva az orrom alatt. De Mancs nem állt meg itt.

-Megérkeztünk! - rikkantotta el magát felcsillanó szemekkel, miközben becsukta magunk mögött a bejárati ajtót és rögtön finoman mögém állt, hogy lesegítse vállamról a kabátot.

-Mancs... - kezdtem nevetve, de lepisszeget és már akasztotta is fel a többi közé az akasztóra. Kibújtam gumicsizmámból és lábujjhegyre állva finoman lesimítottam égbe meredő kócos tincseimet, de ekkor sebes léptek dobbantak az előszoba ajtaja mögül és a következő pillanatban kicsapódott az ajtó és James állt előttünk. Füligérő szájjal.

-Tapmancs! Maszat! Hol a csudában voltatok? - nevette és kitárt karokkal magához szorította Mancsot, aki vigyorogva megpaskolta Jamie hátát és miközben megborzolta a fekete tincseit kacsintott.

-Akadt egy kis elintéznivalónk. Ugye Beth? - fordult felém pimaszul végigmérve. James pedig elkapta ezt a kaján tekintete, az ajakharapást és vörösödő arcomat, mert hangosan nevetett fel.

Én pedig zavaromban a fülem mögé gyűrtem pár szőke tincset, miközben arcom mégsötétebb színeket kezdett ölteni ahogyan sebesen felpörögtek agyamban késésünk okai. Mancs eleve nem túl korán ért haza. Hát mikor felrohant a lépcsőn és kicsapva a bejárati ajtót... Konkrétan rám vettette magát? Mint egy éhező kutya. Bár Sirius az elmúlt hetekben pontosan így viselkedett. Ha tudott alkalmat találni rá ajkaimon lógott folyton, különben mindig ott volt mellettem ha tehette.