𝐄𝐥𝐢𝐳𝐚𝐛𝐞𝐭𝐡

104. Fejezet

Sötét volt. Én pedig rémülten ültem fel a kanapén. Még annyira emlékeztem, hogy a bűbájtan ötödéves anyagát futottam újra és újra át a megüresedett klubhelyiségben aztán... Te jó ég. Elaludtam tanulás közben. Megdörzsöltem a szememet és pánikolva pislogtam körbe. Még mindig a klubhelyiségben voltam. Odakint még sötét volt és egyedül csak a kandallóban parázslott az a maradék, maréknyi fahasáb, amit a házimanók tehettek rá utoljára. De már az is régnek tűnt, hogy elbeszélgettem párral. És az akkor még vidáman lobogó tűz mostmár csak forró parázzsá aludta ki magát. Jesszus. Mennyi az idő? De aztán, ahogyan lassan tisztulni kezdett a kép, rájöttem miért nem hűltem ki eddig. Vastag, puha gyapjútakaró omlott rá lábaimra és ha nem ültem fel volna ilyen hirtelen, nyakig lettem volna bugyolálva vele... Puha volt és meleg. Túl álmosító.

Nem Beth. Neked tanulnod kell. - a szememet megdörzsölve, csakúgy bólintottam magamnak és a tankönyveim után kutatva újra végigvezettem pillantásomat a kiürült klubhelyiségen. Olyan... Üres volt. De ugyanakkor nyugodt is és kellemesen félhomályos. Tökéletes az alváshoz...

De nem. Nagyot nyelve, ajkaimba harapva ráztam meg a fejemet. Nekem tényleg tanulnom kellett. Mert még mindig nem volt elég. A vizsgák pedig vészesen közeledtek és kezeim minduntalan remegni kezdtek a gondolatra. Mert egyszerűen éreztem, hogy amit tudok... Az kevés. Hiába töltöttem már hetek óta minden délutánomat a könyvtárba süppedve és minden éjszakámat a kandalló előtt a könyveimbe merülve... Bár éreztem, hogy az ismétléssel és felelevenítéssel egyre jobban kapcsolódik rá az agyam a korábbi anyagokra, ugyanakkor... Minnél jobban beleástam magamat annál nyilvánvalóbbá vállt, hogy mennyit nem tudok még. És sokkal jobban számított a "nem tudom" rész, mint az "amit már tudok"... Szóval hiába mélyültek a karikák napról-napra szemeim alatt... Hiába éreztem a szemeim csúnya szúrását a kialvatlanság miatt és hiába éreztem, hogy agyam már csak össze-vissza kavarodva csapong a rengeteg anyagrész között... Nem hagyhattam abba az újfajta életmódomat. Most még nem.

Megpillantottam a tankönyveim magányos kupacát az egyik fotelben, egy karnyújtásnyira a kanapémtól, ahova bevackoltam magamat, szóval a kimerültségtől fájó fejjel kinyúltam a vaskos bűbájtan kötetért és ökleimmel újra erősen és kíméletlenül megdörzsölve szemeimet felhúztam a térdeimet és arra hajtva a könyvet nagyot nyelve próbáltam megtalálni hol tartottam elalvás előtt. Öhm... De... Várjunk... Én... Én nem úgy aludtam el, hogy be voltam takarózva és félretettem volna a könyveimet... Kit érdekel Lupin. Ott tartottunk, hogy Próteusz-bűbáj... Utánzást-... És... És... - rémülten rezzentem össze, ahogyan szemeim újra elkezdtek lecsukódni. Nem. Most tanulnom kell. Igen. Aludni ráérek később. A RAVASZ után. Szemeimbe könnyek gyűltek az álmosságtól, de igyekeztem minnél nagyobbra nyitni szemhéjjaimat és küzdve mázsás, leragadásra vágyó szemeim ellen tovább olvastam a fejezetet. Gyerünk Elizabeth. Most nincs pihenésre idő...

Már egészen sikerült belemerülnöm az olvasásba és a memorizálásba. Már valahogy a szemeim sem akartak olyan gyorsan lebillenni és már vissza tudtam magamnak súgni a Próteusz-bűbáj definícióját.

Várjunk... Nem ez volt az RBF vizsgáinkon? De. Ez benne volt. Milyen régen is volt az... Szinte... NEM. Most tanulj Beth. Erre nem érünk rá.

Sóhajtva dőltem hátra és miközben magamban ismételgettem, tekintetem véletlenül letévedt a kanapé tövébe hányt szőrmekupacra. Valaki itthagyta a télikabátját? Hülye Beth. Majdnem elnevettem magamat, ahogyan közelebb húzódva a "kabátkupachoz" igazából rájöttem, hogy mi is az. A télibundának nézett fekete szőrkupac ugyanis hol emelkedett, hol pedig süllyedt és mikor a kanapé széléhez kúszva mosolyogva sandította le az összekuporodott, mélyen alvó, hatalmas, még egy medvénél is nagyobbnak tűnő, fekete kutyára rosszalló mosollyal csóváltam meg fejemet. Ejnye Mancs... Hát tényleg ő volt az aki betakart és eltette a könyvemet. Mancs most mégjobban összegömbölyödött, de egyik tappancsa kilógott gömblyéből és édesen néha megmozdult a melsőlába. Mintha futni akarna, vagy ásni vele. Szemei, azok a hatalmas sötétszürke szemei most le voltak csukva, egyedül csak nedves orra mozgott szüntelenül és egyszer tétován kidugta rózsaszín nyelvét, hogy megnyalja szája szélét. Tanulnom kellett volna. És ezt tudtam, de mégis kinyújtottam kezemet és megcirógattam selymes homlokát. Tetszett. Szőre most hosszú volt, borzos és puha. És éjsötét gombócából kicsillant a nedves orra. Mosolyogva vakartam meg füle tövét, mire lustán megnyalta kezemet, és közben kényelmesen elfeküdt a szőnyegen hasát fordítva kezem felé. Halkan felnevettem és megvakartam puha bundával fedett oldalát, mire a következő pillanatban nagyot ásított. Éles fehér fogai kivillantak, nyelvét pedig kinyújtotta és végül kinyitotta hatalmas feketének tűnő szürke szemeit. Tekintete pont úgy csillant ki mint nedves orra és ahogyan felpislogott szemembe, felfedeztem kutyaszájában bujkáló mosolyt.