𝐄𝐥𝐢𝐳𝐚𝐛𝐞𝐭𝐡

65. Fejezet

§Elizabeth§

-Mi ez a nagy vidámság? - ráncolta homlokát Anya mosollyal arcán, mikor reggel a "Dizzy Miss Lizzy"-t dúdolgatva, nagy bénán táncikálva, bepördültem a konyhába.

-Csak jókedvem van. - feleltem fülig érő mosollyal és nyomtam egy puszit az fáradtan pislogó Rem feje búbjára és közben fél kézzel megragadtam a kakaómat és belehörpintettem, majd haraptam egy falatot a pirítósból is. - Hmmm. Ez mennyei Anyu.

-Mi van veled? - kuncogott Anya, mikor szorosan megöleltem őt is.

-Mindig is ilyen volt. - jegyezte meg Remus ásítva.

-Azt tudjuk... De most nagyon csillog a szemed Lizziem... - ráncolta a homlokát Anya és aggodalmasan megérintette a homlokomat. - Nem. Nincs lázad. Mi lelt téged?

-Miért ne lehetne egyszerűen csillogó szemem? Végre találkozhatok a lányokkal... Jamie-ékkel... És... - nem tudtam folytatni a hadarást, mert Anya összeszűkült szemekkel, gyanakodva csípőre tette a kezét.

-Te megismerkedtél egy fiúval Liz. Ez süt rólad. Hány éves, rendes? Remus?

-Én nem tudok semmit. - emelte fel kezét rögvest Remy leküzdve a mogyoróvajas pirítósa utolsó falatját és teájába kortyolva már kente is a következőt magának. - Bár sokat segítettél abban a cukrászdában Ells... Volt ott valamiféle srác?

-Nem. - legyintettem nevetve rögtön, de Anya tekintete úgy fürkészett, mint aki belelát mindenbe. - De nagyon jó volt a cukrászdában segíteni. Annyi emberrel meg lehetett ismerkedni. Képzeljétek egyszer-kétszer megfordult ott egy festő... Olyan érdekesek az emberek. De nem. Nincs fiú a dologban. Megyek. Felöltözök... Nem mehetek pizsamában a Roxfortban. - nevettem el magamat és dúdolgatva, megölelve a belépő Apát, már szedtem is aprócska lábaimat a lépcsőn felfele.

Tyűhatyűhatyűha... Fél óra és találkozok Manccsal. Mintha fél szívem hiányozna. Vagy az egész. Mancs majd visszahozza nekem.

A mai reggel még a szokásos szétszórtságomnál is szétszórtabb voltam. Garfield álmosan, az ágyamon összegömbölyödve, figyelte az izgatott sertepertélésemet. Semmi akadály... A hetedévem csodás lesz. Ez már csak tény. Sirius szeret... (Hihetetlen. De úgy tűnik, ez tényleg lehetséges!)Kviddicsezhetek... És... És ennyi. Ennyi kell a boldogsághoz.

Életemben, egy kezemen meg tudnám számolni hányszor hordtam vöröset(a griffendéles egyenruhámon kívül persze, mert annyi ujjam nincs). Túl erős, túl magabiztos, túl-túl szín nekem... Mégis. Ahogyan megpillantottam ma reggel a szekrényemben a vörös, kis-fehér virágos ruhácskát... Úgy döntöttem, hogy a mai napra ez lesz a tökéletes. És egy fehér pólót alá véve, hogy nehogy túl dekoltált, vagy kihívó legyen pislogtam tükörképemre. Hú... Talán annyira nem is nézek ki rosszul. Mancsnak remélem, tetszeni fog... Tincseimet nagy bénán... Egy fonatba fogtam és még azért a pár engedetlen, göndör tincsnek sem bosszankodtam, akik kibuktak az eleve rendezetlen "rendből" és arcom köré hullottak.

Sietve becsuktam a ládámat és izgatottan dobogó szívvel előkotortam a szekrényemből a kedvenc, sárga esőkabátomat. És ezzel készen is voltam. A nagy utazásra. Itt jövök hetedév és...

-Bejöhetek? - Anya kopogására, abbahagytam a dúdolgatást és széles mosollyal az ajtóhoz léptem, hogy kinyissam előtte.

-Persze. Készen vagyok mindennel. - pislogtam fel rá élénken... Anyu is teljesen normál méretű... Apa is. Sőt! Ő még talán magasnak is számít az átlagoshoz képest. Akkor miért is vagyok ilyen pici?

-És nem zavarok? - nézett körbe Anya, miközben beljebb lépett és elmosolyodott. - Nagy rend van, meg kell hagyni.

-Alig pakoltam ki. - végül egész egyszerűen leültem a földre és fejemet ágyamnak döntve figyeltem, ahogyan Anya megszemléli a "Fénykép-Falat". Nevéhez híven tele volt fényképekkel. Kezdve a portrék, csapatfotóktól... A természetes... Virágok, felhők és állatokig.