Tiltott pillantás

18.

📞

-Tóth Míra. Tessék? -fogadtam a hívást, miközben visszafojtottam egy hatalmas ásítást.
-Fél óra múlva ott vagyok nálatok. -hallottam tanár úr hangját a vonal másik végén. -Átnézem a versenyre készített bemutatódat. -jelentette ki, majd bontotta a vonalat, mielőtt válaszolhattam volna. Mi?! Hogy?! Két héttel a verseny előtt, vasárnap este jut eszébe, hogy átnézzük a prezit, ráadásul pont akkor, amikor én megcsináltam?! Egyáltalán honnan tudta meg a számom? Na és most hogy viselkedjek vele? Nem beszéltünk 2 hete egy szót sem. Rendbe kellene hoznom magam. Mit vegyek fel? Úristen és megint egyedül leszünk a lakásban... Na jó, most pedig magamban beszélek, ami elég fura, úgyhogy tényleg össze kell kapnom magam.

Percre pontosan 30 perccel a telefonbeszélgetés után csengettek, ezért izgatottan, vagy inkább idegesen indultam az ajtó felé . 

-Jó napot, vagy inkább estét. Milyen pontos tanár úr. -nyitottam ajtót erőltetett mosollyal arcomon, amire válasza csak egy bólintás volt, majd szó nélkül bement és lepakolt a nappaliban. Hát persze, tanár úr, nyugodtan, miért is ne, nyugodtan érezze magát otthon, végül is már másodjára jár a házunkban, ez feljogosítja arra, hogy önállósítsa magát...

-Itthon vannak a szüleid? -nézett körbe kíváncsian, ezzel megszakítva gondolatmenetemet, majd hirtelen megakadt a szeme egy képen. Oda néztem én is, ahová a férfi pillantott. A kép, amit annyira nézett, még tavaly nyáron készült, az édesapám születésnapján. Anya, apa, Erik és én vagyunk rajta, ahogy mosolyogva öleljük egymást az udvaron. Akkor még szinte friss volt a kapcsolatunk, még a szüleim éppen csak kezdték megismerni, még bírták a barátaim is, akkor még nagyon szerettem.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy egyszer csak arra eszméltem, forog a szoba körülöttem és a könnyeimtől nem látok semmit.
-Míra. Míra, jól vagy? - hallottam egyre messzebbről a hangot, amire válaszolni akartam, de már nem jött ki hang a torkomon. 

➖  ➖  ➖  ➖  ➖

Amikor kinyitottam a szemem, éreztem, hogy valaki mocorog mellettem. Hunyorogva néztem körbe, ugyanis a nappaliba besütött a fény.
A kanapén feküdtem, tanár úr pedig szorosan mellettem ült, suttogva beszélt valakivel. Amint észre vette, hogy felkeltem, azonnal lerakta a telefont.
-Jó reggelt, Csipkerózsika. -mosolygott rám ultra-cuki mosollyal. Elgondolkodtam azon, hogy vajon mi történhetett. Azt mondta, jó reggelt?! Létezik az, hogy már reggel van? És egyébként is mi történt velem? Az előbb még azt a fényképet néztem a falon. Azt a képet, amin a "családom" volt. Hová tűnt az a kép? Eddig még ott volt. Mi folyik itt?

-Tanár úr, mi történt? -ültem fel nagy nehezen, hogy választ kapjak a fejemben megfogalmazódott kérdésekre. Ahogy rám nézett, gyönyörű szemeiből sugárzott az aggodalom és a kedvesség.