Tiltott pillantás

II / 23. rész

Amikor leparkoltunk a ház előtt, úgy éreztem, nem bírok megmozdulni sem. A furcsa izgatottságot felváltotta a félelem. Féltem attól, ami odabent vár rám, és a beszélgetéstől, amit bármennyire is szeretnék, nem tudok elkerülni. Azt gondoltam, nem érdemlik meg a szüleim, hogy a szemükbe nézzek azok után, hogy ennyi éven keresztül hazudoztak nekem. 
Tanárom letörölt egy könnycseppet arcomról, amit én észre sem vettem, majd maga felé fordította fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni. Gyengéden végighúzta egyik ujját ajkamon, másik kezével pedig a kezemet szorongatta.
-Gyerünk, drága kicsi Míra, menni fog. -suttogta alig hallhatóan és egy apró puszit adott a számra, amitől teljesen megfeledkeztem minden problémáról. Válaszként lassan, hosszan csókoltam meg, majd, amikor úgy éreztem kellő erőt gyűjtöttem, kiszálltam az autóból.

Amikor az ajtóhoz értem, tanárom csak akkor hagyta el az utcát, én pedig a kulcsomat kezdtem keresni, ugyanis a házat zárva találtam. Ledobtam a cuccomat a nappaliba, és a konyhában töltöttem magamnak egy kis gyümölcslét, hogy leöblíthessem a rengeteg cigi után maradt furcsa ízt a számból. A pohár óriási csattanással esett a földre, mikor valaki megszólított.
-Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni téged. -hallottam a hátam mögül, majd mikor megfordultam, az állítólagos testvérem állt velem szemben. Szégyenlősen forgolódott, nem tudta, mit kezdjen a kínos helyzettel.
-Azt hittem nincs itthon senki. -válaszoltam közömbösen és nekiálltam feltakarítani a pohár darabjait.
-A francba, még ez is. -kiabáltam fel, amikor egy szilánk beleszaladt az ujjamba. Olyan mélyen belefúrta magát, hogy nem is tudtam kiszedni. "Bátyám" apránként közeledett hozzám, hogy jobban rálásson a keletkezett sebre.
-Hadd segítsek. -állt meg mellettem, és egy egyszerű mozdulattal kiszedte a szúrs ós tárgyat, majd rákötötte a sebre a zsebkendőt, amivel én eddig bajlódtam.
-Kösz. Orvos vagy, vagy mi? -kérdeztem kissé flegmán, mire sóhajtva elhagyta a konyhát és leült a kanapéra.
-Csak sokat voltam orvosok közelében. -válaszolta furcsa hangsúllyal, de nem igazán foglalkoztam vele. Töltöttem egy újabb pohár italt, ami szerencsére ezúttal nem a földre került. 

-Leülnél mellém? -kérdezte hirtelen az újcsaládtag, de én válaszként csak megráztam a fejem. Hiába döntöttem el, hogy okos leszek, meghallgatom a történetet, de ahogy szembe néztünk egymással, legszívesebben elmenekültem volna.
-Szeretnék elmondani valami fontosat, kérlek szépen hallgass meg. Aztán ha majd nem akarsz velem beszélni többé, akkor nem foglak zaklatni, megígérem. Ha úgy látod jónak, akkor eltűnök az életedből, mindenki életéből... De tudnod kell az igazságot. Kérlek, Míra. -a fiú szinte már könyörgött, így végül megadtam magam, és egy óriási sóhaj kíséretében leültem a vele szemben lévő fotelba.
-Nos... Ez elég hosszú lesz. Rendeljek egy pizzát? -kérdezte. Fejrázással jeleztem neki, hogy nem vagyok éhes, így belekezdett.
-Szóval, én 22 éves vagyok, 5 évvel idősebb tőled. Születésed előtt anyáék vidéken éltek, a nagyiéknál, de ezt te is tudod. Azt viszont nem, hogy én is ott éltem velük. Amikor 3 éves voltam, súlyos betegséget diagnosztizáltak nálam. Nem mehettem az óvodába, nem mehettem ki az utcára, nem játszhattam úgy a többiekkel, mint azelőtt. Én persze semmit nem értettem az egészből, csak azt tudtam, hogy minden nap megszúrnak egy hegyes dologgal, aztán a kis dobozban elviszik a véremet. 2 éven keresztül állandó vizsgálatok, vérvételek, gyógyszerek. Nem igazán értettem, hogy mi történik körülöttem. Kihullott a hajam, nem ehettem édességet, nem ehettem cukorkát. Pedig úgy kívántam... Semmit nem értettem. Aztán megszülettél te... -ahogy beszélt, szemeibe egyre csak gyűltek a könnyek, sőt, amikor felfogtam, hogy miről is beszél, az enyémbe is...