Tiltott pillantás

II / 24. rész

-Szóval... Rengeteg pénzbe került az ellátásom és még több pénzre volt szükség, mikor megszülettél. A szüleink új munka után néztek, de csak itt, a fővárosban találták olyat, ami úgy fizetett, hogy mindenre elég legyen. Választaniuk kellett, hogy ott maradunk, de akkor nem tudják tovább fizetni a gyógyulásomat, vagy pedig eljövünk, de akkor abba kell hagynom egy időre a kezelést, és új orvos után kell nézniük, ami elég sok ideig tartott volna. A helyzetre nagyi adott megoldást, ugyanis azt mondta, lakjak velük, míg gyűjtenek anyáék egy kis pénzt, aztán, ha úgy alakul, költözzek ide én is. Szüleink nagy fájdalommal, de beleegyeztek. Minden hétvégén ott voltatok, csodálattal néztem, ahogy hétről-hétre, hónapról-hónapra egyre okosabb lettél. Az első szavad a nevem volt. Folyton azt kiabáltad Zozo, mivel nem tudtam rendesen kiejteni, hogy Zoli. Nem tudtad, hogy a testvéred vagyok, csak úgy emlegettek neked,mint egy jó barát. Rengeteget játszottam veled, toltam a kis kocsikádat. Közben szép lassan gyógyulgatni kezdtem, a kezelések hatottak, a daganat csökkeni kezdett. 5 éves voltál, mikor ismét nőni kezdett... azt hitték, hogy meghalok. -egyre szaggatottabban vette a levegőt. Milyen nehéz lehet neki erről beszélni. Milyen nehéz ezt az egészet végig hallgatni... Sírni kezdtem, ő is sírt, de csak csendben, magában.

-10 éves koromra lett annyi eszem, hogy megértsem, mi is folyik körülöttem. Tudtam, hogy sokba kerül az állandó utazgatás nektek, így arra kértem apáékat, hogy ne gyertek többé. Azt a pénzt inkább fordítsák a gyógyulásomra, neked pedig ne említsenek többet. Azt gondoltam, ha meghalok, könnyebb lesz így mindenkinek feldolgozni. Igazából, én azóta nem láttalak, csak fényképeken. 5 éves korod óta nem találkoztunk egyszer sem. Ezt én akartam így, anyáékat ne hibáztasd kérlek. Újabb hosszú évekig tartó intenzív kezelés következett,  minek következtében újra csökkent a tumor. Végre járhattam rendesen iskolába, nem csak magántanárokkal találkoztam. Minden megoldódni látszott, viszont én nem akartam eljönni onnan. Anyáék azt hitték végre egy család leszünk. De nem így lett. Nekem ott lettek barátaim, lett egy barátnőm, élveztem az életet. A nagyiék úgy neveltek engem, mintha csak a saját fiuk lennék. Anyáék nem hagyhatták itt a munkát, de sokszor látogattak meg engem nélküled... 18 éves koromig minden tökéletes volt, de aztán tüdőgyulladást kaptam, aminek következtében újra lebetegedtem. Az orvosok nem láttak már reményt a teljes gyógyulásra, de én élni akartam. Harcoltam, teljes erőmmel a gyógyulásra koncentráltam. A barátnőm elhagyott, azt hitte nem élem túl. 2 éve, az utolsó kemónál megfogadtam, hogy felköltözöm ide, hozzátok... hogy elmesélem neked ezt az egészet... hogy végre a bátyád leszek... hogy egy család leszünk... Félve mentem az orvoshoz az eredményekért. Azt mondták csoda ez az egész, azt mondták teljesen eltűnt a daganat, mintha ott sem lett volna. Meggyógyultam, teljesen. És tudod miért, Míra? Azért, hogy most én segítsek anyáéknak... Azért, hogy most itt ülhessek a kicsi húgommal, hogy beverhessem annak a szemétnek a képét, aki megbántott ... hogy vehessek neked annyi doboz vattacukrot, amennyit csak megbírsz enni. Ezek voltak azok a gondolatok, amik életben tartottak... -könnyei úgy folytak, akárcsak a vízfolyás.

Mikor abbahagyta a beszédet, elém állt, felsegített és zokogva ölelt magához. Félve ugyan, de viszonoztam ölelését.
Sírtam... sírtunk... összebújva... egymást ölelve...

Na, itt is az újabb rész, remélem tetszik, bár egy kicsit szomorú. 😐
Várom a véleményeteket.
Szép napot mindenkinek ! 💖💖