Tiltott pillantás

II / 6.

-Na és mit szeretnél enni, Míra drága? -kérdezte egy ultra-cuki mosollyal, amitől sajnos ismét elolvadtam. Miért ilyen tökéletes ez az ember?!
-Igazából egy kínai kajáldát néztem ki magamnak, ami itt van nem messze, ha megfelel magának is. -osztottam meg vele döntésemet, mire válaszként bólintott és beütötte az általam kiválasztott címet a GPS-be.
-Míra, kérhetnék tőled valamit? -kérdezte, miközben sétáltunk a kajálda felé.
-Persze, tanár úr. -válaszoltam kíváncsian, magamban imádkozva, hogy ne a tegnap történtekről akarjon beszélni. Nem ronthatja el most ezzel a hangulatot, sőt, az lenne a legjobb, ha nem is hoznánk szóba soha.
-Lehetne, hogy amikor így ketten vagyunk, akkor ne tanár úrnak szólíts? Jól esne, ha tegeznél, amikor nincs más a közelben. Sőt engem az sem zavar, ha mások ott vannak, tegezhetsz teljesen nyugodtan. -mondta ki végül, hosszú sóhajok után, mire én határozottan megráztam a fejem.
-Nem, tanár úr. Sajnálom, de ez nem fog menni, már így is bőven túlléptünk egy bizonyos határt, ezzel pedig még közelebb érezném magam a tanár úrhoz. Egyébként is tisztelem magát annyira, hogy ne tudjam csak úgy tegezni. -csendben hallgatta, amíg beszéltem, de nem válaszolt semmit. Közben megérkeztünk a kínaizóba, így félbe maradt a beszélgetés. Miután megnéztük a menüt,  rendeltünk és leültünk az egyik sarokban lévő asztalhoz. 
-Na és mi lenne, ha a keresztnevemen szólítanál? Attól még magázol, csak a tanár úr helyett mondd azt, hogy Szilárd. Például, hogy Szilárd, kér enni? És akkor így egy kicsit tegezel is, de megmarad a magázódás. Kérlek. -győzködött továbbra is, de én nem akartam ezt. Nem akartam, hogy ennyire bizalmas viszony alakuljon ki közöttünk, nem akartam, hogy ennyire közel érezzem magamhoz... De persze ezt már nem lehet visszafordítani.
-Ahogy már az előbb is mondtam, nem. Túlságosan megszoknám, talán véletlenül még a suliban is elszólnám magam. -hoztam fel érveimet, amit láthatóan nem akart elfogadni.
-Mariann-nal is magázódunk a suliban, pedig civilben tegeződünk. -folytatta a győzködést, mire idegesen pillantottam felé.
-Tanár úr, komolyan nem szeretném. Inkább együnk. -mondtam kissé hangosabban a kelleténél, mire szomorú szemekkel pillantott rám.
-Jó étvágyat. -szólt csalódottan, majd enni kezdett, így végre én is az ebédemmel foglalkozhattam.

A délután további részében sétálgattunk, kávéztunk és valami tónál is jártunk. Jól esett végre nyugodtan élvezni a délutánt és az őszi napsütést, főleg ilyen szép környezetben. Szerencsére nem esett szó a tegnapról, sőt, nem is igazán beszélgettünk, a gondolatainkba merülve sétáltunk egymás mellett.
-Szereted a pezsgőt, Míra? -kérdezte tanárom váratlanul, miközben visszafelé sétáltunk a szállóhoz, hogy kipihenjük a hosszú sétát.
-Persze, szeretem. Miért kérdezi? -néztem rá furcsán, mire elkapta a kezem és behúzott egy boltba, ami mellett majdnem elhaladtunk. Vajon mit akarhat?!
-Ez nem jó... Ez sem jó... Ez talán jó... Tökéletes... -válogatott a drágábbnál drágább pezsgők között, míg végül kiválasztott egyet és megkérdezte, hogy ezen felül kérek-e valamit. Kis gondolkodás után kinyögtem, hogy egy doboz vattacukrot elfogadnék, mire kérdő tekintettel nézett rám. Tekintetét látva elnevettem magam és az édességekhez indultam, tanárom pedig izgatottan követett. Úgy éreztem, mintha egy boldog pár lennénk, akik csak úgy vásárolgatnak, bohóckodnak. Mintha nem is a tanárommal lennék, hanem egy barátommal, vagy a barátommal... 
Amikor végre rátaláltam kedvenc édességemre, elvettem egy dobozzal, tanárom pedig követve példámat elvett további 3 különböző ízű vattacukrot.
-Én is megkóstolom. -nevetett, látva kérdő arckifejezésem, majd fizetett.
A pénztárban ülő nő bájosan pislogva nézett rá, majd amikor meglátott engem is, összehúzta a szemét, szigorúan méregetni kezdett. Milyen kedves...
Tanárom is észrevette szúrós pillantását és mikor összepakolt mindent, lágy hangon odaszólt nekem.
-Mehetünk, drágám? -kérdezte és megfogta a kezem, mire a pénztáros szeme majd' kiesett a helyéről.
-Persze, édesem, mehetünk. -folytattam a viccelődést, majd nyomtam egy puszit az állpasim arcára és elindultam kifelé.
Ahogy kiértünk az üzletből, azonnal kitört belőlünk a nevetés. Annyira nevettem, hogy már folyt a könnyem, tanárom szintén.
-Láttad, milyen fejet vágott, mikor meglátta, hogy nem egyedül vagyok? -nevetett még percekkel később is.
A kezemet továbbra sem engedte el, pedig már senki látott minket. Úgy álltunk a bolt előtt, csak ő és én, nevetve, egymás kezét szorongatva...