Tiltott pillantás

🔹III / 16. rész🔹

"Csak írtam és írtam, míg tele nem lett 4 oldal. A lapokat egy borítékba helyeztem, lezártam, majd a dobozba helyezve a szekrény tetejére raktam.
Mintha kicsit megkönnyebbültem volna. Épp zuhanyozni készültem, amikor kopogtak az ajtómon..."

-Hali... Ö... Figyu... Van itt valaki, aki látni szeretne... -makogott bátyám zavartan.
-Nem szeretnék senkivel sem találkozni, kérlek küldd el. -válaszoltam, majd folytattam a ruha kiválasztását a temetésre. Hallottam, ahogy Zoli beszél valakivel, majd újra nyitódott az ajtóm.
-Míra. -hallottam az ismerős hangot, mire felpattantam a szekrényem mellől. Szilárd. Basszus. Szinte eszembe sem jutott vasárnap óta...

-Kicsi Míra. -ölelt meg szorosan. Nem tudtam viszonozni ölelését.
-Kérlek Szilárd, most menj el. Szeretnék lezuhanyozni, aztán indulnom kell a temetésre. -suttogtam halkan, mire óriásit sóhajtott.
-Míra. Hiányzol. Kérlek ne küldj el engem, segíteni akarok. -nézett egyenesen a szemembe.
-Most azzal segítesz, ha elmész. Majd kereslek, ha úgy érzem készen állok. -mondtam, majd adtam neki egy apró csókot, aztán szomorúan elhagyta a szobámat. Sajnálom, hogy ezzel fájdalmat okozok neki, de most tényleg szükségem van egy kis magányra.

Hosszú zuhanyzás közben végig sírtam. Úgy gondoltam, ha most előre kisírom magam, akkor később könnyebb lesz.
Fekete nadrágom alá vastag harisnyát húztam, a póló fölé pedig fekete pulóvert. Felvettem a kabátomat, majd a csizmámat és csendben vártam, hogy induljunk.
Anya, apa és Zoli velem jönnek. Nem akarják, hogy egyedül menjek.
Fél kettőkor indultunk el otthonról. Gyomrom össze szűkülve, szívem ezerrel dobogott...

2 előtt 10 perccel értünk oda. Rengeteg ember volt már a ravatalozónál. Ahogy lépkedtünk  közelebb, egyre több ismerős arcot véltem felfedezni.
Aztán megláttam...
Gyönyörű, fekete koporsója volt, körülötte rengeteg virággal. Elengedtem bátyám karját, majd a koszorúval, amit anyáék készíttettek, előre léptem.
A koporsó teteje zárva volt, így nem láthattam őt. Ott, abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak felemelkedne a koporsó, és kiszálljon belőle, azt mondva, csak vicceltem. De ez persze nem történt meg...
Ahogy felpillantottam, megláttam szemben az édesanyját és Nikiéket. Mindketten kisírt szemekkel, egymást szorongatva álltak. 
Niki szájáról azt olvastam le, tűnj el. Béci átkarolta, én pedig visszaléptem családomhoz.

A pap szépen beszélt. Elmondta élettörténetét, édesapja halálát, majd azt, hogy építészeti főiskolát kezdett, körülbelül egy hónapja.
Miután végzett, négy ember lezárta a koporsót és elindult vele a sírhely felé.
A megjelent emberek énekelve követték őt. Én csak csendben sírva lépkedtem Zoli mellett. Amikor leengedték, és örökre betemették, mindenki részvétét nyilvánította a családnak. Anya és apa is így tettek, de nekem nem volt erőm hozzá. Zoli mellett álldogálva vártam, hogy elvonuljon a nagy tömeg, és válthassak néhány szót édesanyjával. Gyöngyi nénivel mindig is jó volt a kapcsolatom, szegény nem érdemelne ennyi szenvedést... Nagyon jó ember.

-Míra. -nézett rám szomorúan.
-Sajnálom. -öleltem meg zokogva volt anyósomat.
-Hogy van pofád idejönni? Az egész a te hibád. Ha nem hagyod el őt egy nálad jóval idősebb pasiért, akkor nem ment volna külföldre dolgozni... És akkor még ma is élne... Tűnj el innen... Tűnj el... -köpködte arcomba a szavakat Niki, amitől újra sírni kezdtem. Mi van, ha igaza van? Tényleg az én hibám az, hogy meghalt Erik? Nem... Ez nem az én hibám...

Zoli óvatosan magához húzott, majd elvezetett az autóig. A hazaúton egy szót sem szólt senki. Amint hazaértünk, felrohantam a szobámba, bevettem még egy szem nyugtatót és befeküdtem az ágyamba.

Visszatértem. Végre itthon vagyunk. Ne haragudjatok, amiért pár napig nem volt rész. Igyekszem bepótolni.
A hétvégén egyszer, mikor felléptem, első volt a történetem. Igaz, most kicsit visszacsúszott, de remélem azért még van, akit érdekel.
Este hozok még egy részt.
Várom a véleményeket. További szép estét mindenkinek! 💖💖