Tiltott pillantás

🔹III / 15. rész🔹

Hosszú percekig ültünk a hideg folyosón. Csendben sírtam, az orvos pedig türelmesen várta, hogy megnyugodjak. Egy idő után felálltam, ő pedig hagyta, hogy belékaroljak.

Visszamentünk a szobámba, ahol felkapcsolta a kis lámpát.
-Értesítem a szüleidet, hogy felébredtél. Nemrég mentek el a büfébe, meg azt hiszem sétálni egyet. Felváltva ülnek itt melletted vasárnap este óta. Kérlek próbálj meg nem elaludni, jó? Küldök egy nővért hozzád egy kis forró levessel. Vagy mit szeretnél enni? -kérdezte lágyan.
-Jó lesz a leves, de kérem ne sokat. Nem vagyok éhes. -válaszoltam csendben, mire sóhajtva elhagyta a szobát.

Az ablakon kinézve fagyos táj nézett velem szembe. Már sötét volt odakint, fogalmam sincs hány óra lehetett.
-Míra. -hallottam Zoli hangját, erre megfordultam. Azonnal szorosan magához ölelt, amitől jobban éreztem magam. Már amennyire jól érezheti magát az ember ebben a helyzetben.
-Tóth Míra. -jelent meg egy ismeretlen fehér ruhás nő az ajtóban.
-Igen, én vagyok. -válaszoltam, majd leültem a kis asztalhoz.
-Edd meg kérlek, van benne egy kis zöldség is. Jót fog tenni. És bármire szükséged van, nyomd meg bátran azt a piros gombot az ágyad fölött. Jó étvágyat. -tett le elém egy kis műanyag tányért, majd szomorú mosollyal elhagyta a szobát. Láttam rajta, hogy sajnál engem. Az orvoson is és Zolin is látom. Miért engem sajnálnak?! Erik halt meg, őt kell sajnálni. Itt nem én vagyok az, akivel foglalkozni kell. Hanem Erik...

-Még egy kicsit egyél. -szólt rám Zoli csendesen, miután megettem legalább 2 kanálnyi levest. Leerőszakoltam még néhány falatot, meg egy kis darab zöldséget, majd arrébb toltam a tányért.
-Szeretnél pihenni? Holnap reggel hazamegyünk. -szólt kedvesen bátyám, de csak megráztam a fejem.
-Most inkább csak ülnék az ablakban egy kicsit. Magamra hagynál? -kértem meg csendben.
-Az ajtó előtt leszek, ha bármire szükséged lenne. -sóhajtotta, majd elhagyta a kórtermet.

Órákon keresztül ültem az ablakban, de az is lehet, hogy csak percekig.
Eriken gondolkodtam, végig gondoltam mindent.
A discot, ahol megismerkedtünk. A parkot, ahol rá néhány napra találkoztunk. A napot, amikor először mutattam be szüleimnek, majd sorban minden barátomnak. Azt az éjszakát, amikor először együtt aludtunk és kimondta azt a bizonyos szót. Az első kisebb veszekedésünket egy mozi film miatt. Az első nagyobbat, ami egy buli miatt volt. A hétvégét, amikor meglepett és elvitt engem vásárolni. Az első közös nyaralást, ahová Nikiékkel mentünk. Az első családi ebédet náluk. A közös terveinket, álmainkat, céljainkat. Az összes ajándékot amit tőle kaptam. A fehér pólót kék mintával, amiben hónapokon keresztül aludtam. A virágokkal díszített képtartót, amiben kedvenc közös képünk volt. A szív alakú párnát, amit édesanyjától kaptam. A kis fehér macit szívecskével a kezében, amit meglepetésként hagyott a szekrényemen. A szívekkel díszített kávés bögrét, amiből minden reggel ittam a kávét. A nyakláncot, amelyen egy E betű volt. A közös alvások, amikor karjaiban ébredtem. A közös utazások, amikor a vonat érkezésekor szorosan magához húzott, hogy a szél ne érjen. A rengeteg közös pillanat... most mind eltűnt...

Addig sírtam ott, az ablakban ülve, Erikre gondolva, míg azt vettem észre, már világosodik. Ittam egy pohár vizet és elkezdtem összepakolni a cuccaimat. Anyáék rohantak be hirtelen.
-Édesem. -szorított magához sírva. Én már nem tudtam sírni. Egész éjszaka sírtam, elfogytak a könnyeim. Néhány apró vizsgálat után átöltöztem fekete nadrágba és pólóba, majd indulásra készen álltam. Az orvos átadta a gyógyszert, amit tegnap megígért, majd egy apró ölelés kíséretében hazaengedett.

A házba érve mindenről Erik jutott eszembe. A kanapé, ahol közösen tvztünk. A lépcső, ahol gyerekesen fogócskáztunk. Az étkező, ahol annyi reggelit, ebédet, vacsorát töltöttünk el...
-Kicsim, pihenj egy kicsit. Jó? -simogatta meg apa gyöngéden a vállam.
-Nem vagyok fáradt. Mikor kezdődik a temetés? -nyeltem egy nagyot.
-Kettőkor. Biztos, hogy menni akarsz? -sóhajtotta. Bólintottam, majd ott hagytam őket.
Nehezen, de sikerült levennem a dobozt a szekrénytetejéről. A cipős dobozt, amelyben minden tőle kapott dolgot hagytam, szakításunk után. Óvatosan magamhoz öleltem a pólót, amelyen még éreztem kedvenc parfümének illatát. Hétről hétre kimosás után befújta nekem, hogy mindig érezzem, ezzel is közelebb tudva magamhoz.
Elővettem egy papírt, és írni kezdtem.

" Drága Erik!
Tudom, hogy ezt a levelet soha nem fogod már elolvasni, mégis úgy érzem le kell írnom az érzéseimet. Szerettelek. Te voltál az első férfi, akit igazán szerettem. Te voltál az, aki megmutatta nekem milyen, mikor fontos számomra valaki. Este a te Jó éjt üzenetedre aludtam el, reggel a te Jó reggelt-edre keltem......"

Csak írtam és írtam, míg tele nem lett 4 oldal. A lapokat egy borítékba helyeztem, lezártam, majd a dobozba helyezve a szekrény tetejére raktam.
Mintha kicsit megkönnyebbültem volna. Épp zuhanyozni készültem, amikor kopogtak az ajtómon.

És itt a mai utolsó rész.
Holnap nem tudom mikor lesz időm részt kirakni, mert megyek a kórházba. Legyetek türelmesek, igyekszem majd. További szép estét mindenkinek!💖💖