Tiltott pillantás

II / 14.

-Tanár úr... -néztem rá félénken. -Kérem ne csinálja ezt velem. Tudja nagyon jól, hogy én is ugyanazt érzem, amit maga... -árultam el titkomat, majd nyeltem egy nagyot, de a gombóc egyre csak nőtt a torkomban. 
-De ezt nem lehet. Maga nős ember, ráadásul a tanárom. Ez a 2 dolog kizár mindenféle kontaktust köztünk. Legfőképpen azt, amire mi igazán vágyunk. -motyogtam zavartan. -Ezeket az érzéseket nem tudjuk elfojtani, de mások elől elrejteni, igen. És muszáj lesz visszafogni magunkat, mert ha kitudódik az, ami közöttünk történt, abból komoly problémáink lehetnek. Szóval kedvenc tanár - kedvenc diák kapcsolat? -kacsintottam rá, hogy oldjam a feszült hangulatot, ami kialakult az elmúlt néhány percben, mire hevesen bólogatni kezdett. 

-Rendben, Míra drága. -mosolygott kissé, de láttam rajta, hogy ez a nevetés nem olyan őszinte, mint amilyen szokott lenni. Sajnos én sem tudtam 100%-os mosolyt villantani felé, hisz mégis csak most beszéltük meg, hogy lezárunk minden kapcsolatot, ami kialakult közöttünk.                    -Nem volt könnyű kimondani, és még nehezebb lesz megvalósítani, tudom, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy ez lesz a legjobb mindkettőnk számára. -magyaráztam tovább, amit csak egy egyszerű félmosollyal fogadott és valami "örülök, hogy ilyen érett vagy" -féleséget motyogott az orra alatt, de rám sem nézett közben, így nem hallottam minden szavát. 

-Na és mit szólsz a nyereményedhez? -terelte el a témát, mire csak megrántottam a vállam.
-Igazából még meg sem néztem. -válaszoltam, miközben hátra nyúltam az ajándékért, amit a tőle kapott rózsa mellé tettem. A dobozban egy nagyobb és egy kisebb dobozt találtam. Először a kisebb dobozt bontottam ki, ami egy elég jó minőségű, vezeték nélküli fülhallgatót rejtett. A nagyobb doboz tartalmának még jobban örültem, ugyanis egy vadi új  táblagép volt az.
-Hűha. -csak ennyit tudtam kinyögni, amikor megláttam a tabletet.
-Gratulálok, nagyon megérdemled. Tényleg te vagy a legjobb. -simította meg kezemet lágyan, amibe ismét belepirultam.

A hazavezető út további része zenehallgatással, fánk evéssel és bohóckodással telt. Nem beszéltünk többet a hétvégéről, amiért magamban hálát adtam neki, de nem is alakult ki kínos csend közöttünk.
Amikor közeledni kezdtünk az ismerős kis utcához, gyomrom görcsölni kezdett, hisz magamban vívódtam, mit kell most tennünk. Be kell-e hívnom egy kávéra esetleg, vagy az már túl lépi azt a bizonyos határt? Ha nem hívom be, akkor csak lazán köszönjek el és hagyjam magára? Ha mégis úgy dönt, hogy bejön, akkor hogy viselkedjek vele? A fejemben megfogalmazott kérdéseimre ő maga adott választ, ugyanis amikor leparkolt házunk előtt, ő is kiszállt a kocsiból. Kivette csomagjaimat és megvárta, míg előkeresem a kulcsaimat.

-Bejönne egy kávéra vagy teára esetleg? -kérdeztem félénken és kinyitottam az ajtót, ő pedig válasz nélkül követett és lepakolta táskáimat a nappaliba.
-Egy teát meginnék, ha nem nagy kérés. -válaszolt kissé későn az előbbi kérdésemre, amit a zavarának tudtam be. 

Miután megitta a teáját és váltottunk néhány szót a suliról, menni készülődött. Zavartan álldogáltunk az ajtóban, úgy tűnt, egyikünk sem tudja, mit is mondjon a másiknak. Hogyan is lehetne egy ilyen hétvégét megfelelően lezárni? Hogy búcsúzzak el tőle most úgy, hogy holnap már más emberként fogunk szembenézni egymással? 

-Míra. Lehetne még egy utolsó kérésem? -kérdezte félénken, egyenesen a szemembe nézve, amitől mint mindig, most is elöntöttek az érzelmek. Válaszként csak egy apró bólintást adtam, mire megszüntette a köztünk lévő távolságot. Testünk még utoljára összeforrt, derekamat szorosan átölelte, ajkát hevesen enyémre tapasztotta. Percekig álltunk ott, búcsúztatva a csodálatos hétvégénket, még utoljára kihasználva azt, hogy kettesben vagyunk...