Far From Home

98.

Ahogy földet ért a lábam újra, kinyitottam az eddig szorosan behunyt szemeimet. A látványra leesett az állam és egy pillantra mozdulatlanná váltam. Azt hittem, hogy a Bifröszhöz fogok megérkezni és még végig kell mennem a Szivárvány-hídon, de tévedtem. A csata kellős közepére érkeztem. Mindenki, aki a közelemben volt engem nézett. Ezt kihasználva csapott le sok asgardi katona az ellenfelükre. A levegőt beborította a vér fémes szaga és bárhová néztem halál vett körül. Elborított a félelem érzése, az hogy össsze akarom húzni magam és elbújni valahová. Egyre hevesebben vettem a levegőt, elborított a pánik. Rettenetes volt, legszívesebben visszamentem volna a Földre. De erőt kellett vennem magmon és túllátnom a borzalmakon. Bátornak kellett lennem, hiszen annyi okom volt rá, hogy megtegyem. Vettem egy mély levegőt és fókuszáltam. Olyan érzés volt, mintha újra földet ért volna a lábam. Megláttam hozzám közel Heimdallt.
-Köszönöm - mondtam.
-Tudom, hogy a célunk közös és tudatában vagyok annak is, hogy milyen erőkkel járulhat hozzá a küzdelemhez. Ön tesz nekünk szívességet azzal, hogy itt van.
Veszélybe sodrok mindent, de túl önző vagyok, hogy ez megakadályozzon.
Már elmúlt az újdonság varázsa és két oldalról egyszerre rohantak nekem. Felemeltem mindkét kezem, ezzel elkaptam őket, majd magam felett gyorsan egy x-be vágtam a karjaimat, ezzel minden erőmmel egymásnak vágtam őket. Előttem zuhantak a földre és ahogy lenéztem megláttam, hogy az egyik nem ember. A bőre olyan volt, mint a kígyóknak és a feje pedig pontosan kör alakú. Agyarakkal rendelkezett és kicsi, kidülledő szemekkel.
-Mi a franc?- kérdeztem, de nem volt időm jobban megnézni, mert abban a pillantban egy újabb szaladt nekem a kardjával. Túl későn vettem észre és már csak a hatalmas kardját sikerült megállítanom a nyakam előtt. A másik kezemmel magamhoz vonzottam a földön fekvő szörnyetegét és lesújtottam vele alulról. Nehezebb volt, mint aminek először gondoltam, így a vágás nem a törzsén érte, hanem a lábain. Szerencsére mély volt a seb annyira, hogy ne tudjon ráállni, csak éppen. Azonban ez nem rendítette meg, kiszabadította a kardját a fogásomból és újból próbálkozott, csak felülről. Megállítottam és megragadtam a kardját, hogy ne tudja megmozdítani, a sajátomat pedig a másik lábába döftem. Nem tudtam, hogy a rajta lévő páncélzaton át tudom-e juttatni, de ez volt az akalom, hogy megpróbáljam. A karddal a lábában a földre esett, közben elengedte a sajátját, amit én tartottam. Felnyúltam a jobb kezzemmel és megfogtam, majd elé álltam és beledöftem a mellkasába, a páncélba. Mindkét kezzem nyomtam, de rá kellett segítenem az erőmmel, így sikerült csak átjutottatnom a hegyét a másik oldalra. Én nem voltam sem katona, se egy Bosszúálló, hogy puszta kézzel meg tudjak ilyet csinálni, de ott volt az én fegyverem, az erőm. Hátrébb léptem az űrlénytől, majd körültekintettem. 3 páncélt láttam repülni az égen, de ezen kívűl a szüleim és Loki nyomát sem leltem. Tudatnom kellett Lokival, hogy itt vagyok vele és harcolok az oldalán. Úgy éreztem, hogy a sok halál között szükségem volt arra, hogy legalább tudjam, hogy jól van-e.
-Heimdall!- szóltam a közelemben harcoló férfinak, majd a mögötte lévő támadóját egy mozdulattal kiiktattam.
Egy elimserő pillantást láttam, ahogy rám nézett és ez büszkeséggel töltött el, pedig élő, gondolkodó lényeket öltem bűntudat nélkül.
-Hol van Loki? Látod őt valahol?
A szeme egy pillantra fehérré változott, de hamar vissza is tért a normális, aranyló állapotába.
- Észak irányában van, arra - mutatta. - A közelében kisebb kráterek vannak, ahol robbantások történtek, de egyelőre abbamaradtak. Meg fogod találni.
-Köszönöm - mondtam, majd elindultam volna, de akkor megint nekem rohant valaki a hátam mögül. Rossz volt egy üres lyuk közepén állni. Egyszerű célpont voltam. Megfordultam és megragadtam az ellenfelemet, de háromszor akkora volt, mint én. Tudtam tartani, de nem sokáig és túl közel volt hozzám. Gyorsan kellett cselekednem valamit. Mindkét kezemmel fogtam, de nagyon küzdött és egyre közelebb került. Arra gondoltam, hogy bárcsak itt lenne valaki, aki ki tujda iktatni, amíg én lefogom. Együtt dolgoznánk, mint egy csapat, ahogy Lokival tenném. De egyedül voltam és egyedül kellett megküzdenem úgy a szituációval, ahogy az emberrel. Ugyanis ez egy férfi volt, akivel farkas szemet néztem. Nagy örömömre pedig a nyelvet is beszélte.
-Hogy küldhettek a csatába egy gyereket?
-Úgy, hogy ez a gyerek erősebb, mint te vagy.
-Tényleg? - nevetett fel.
-Tényleg - válaszoltam, majd összeszedtem az erőmet. A szemeim olyan türkiz kéken kezdtek ez világítani, mint amilyen intenzitással az erőm is szokott. Elengedtem a férfit és ő már felemelt karddal támadt, azt hitte, hogy feladtam. Én a két tenyeremet egymás felé fordítottam, majd megjelenítettem egy nagy energiagömböt. A támadom érintett a kardjával, a karomon keletkezett egy vágás, de az adrenalin miatt nem is éreztem a fájdalmat. Az alul lévő tenyeremet átvittem a másik felett, majd amikor újra alulra érkezett a tenyereimet a férfi felé fordítottam és megküldtem a mágiámmal. Kiütöttem és elrepítettem, gondoskodva arról, hogy magával rántson egy pár horzai katonát is és lehetőleg iktassa ki őket.
Persze, hogy az óriást kell rám küldeni.
El akartam indulni a Heimdall által mutatott irányba végre, de megint megállított valaki. Szintén rossz szándékkal, de legalább nem azzal, hogy megöljön. Egy páncél repült felém.
-Ez Alyssa Rogers - hallottam Tony hangját. Valószínűleg a többiekhez beszélt. - Rajta vagyok az ügyön.
-Ne... Ne is kezdje, Mr. Stark. Nem kellene itt lennem, menjek haza, satöbbi, satöbbi. Nem érdekel!
-Az sem érdekel, hogy szegény öreg édesapádat milyen stressznek teszed ki?
Elmosolyodtam - Elviseli.
Ennyivel elfordultam a meghatározott irányba és elkezdtem futni, azonban ekkor egy újabb páncél ereszkedett le elém.
-Ally... - nem kellett látnom az arcát, hogy felismerjem az exem hangját.
-Úristen! Hagyjatok békén, nem én vagyok az ellenség!
-Miért vagy itt? - kérdezte.
-Hogy segítsek nektek legyőzni ezeket - fogtam meg és tettem Sean elé az egyik kígyó bőrű lényt. Még ott előtte eltörtem a gerincét, de még életben maradt és mozogni is tudott ennek ellenére. Ezt nem teljesen értettem, de Sean egyből lelőtte amikor észre vette.
-Ne velem törődjetek! - mondtam. Mr. Stark a levegőbe repült és a fia felett lebegett.
-A szüleid pont az ellenkezőjét mondják.
-Maga mióta törődik azzal, hogy az én szüleim mit mondanak?
-Menj el, amíg lehet - mondta Sean.
-Nem akarom ezt csinálni, de ha muszáj... - mindkettőjüket megfogtam minden erőmmel. Mr. Starkot is a földre hoztam, mert a levegőben tartani túl nehéz volt.
-Nem tudsz kárt tenni ezekben a páncélokban - mondta Mr. Stark. Bár megmozdulni nem igazán tudott, hacsak ki nem lépett a páncélból, továbbra is pozitív volt.
-Tudja... Fél évig a fiával randiztam. Láttam tervrajzokat, hallottam ahogy áradozik a legújabb ötletekről és tervekről. Tudok egy pár helyet, amivel ki tudom iktatni a páncélokat akkor is, ha már változattak rajta. De nem akarom megtenni. Mindnyájan ugyanazért küzdünk, miért kellene bárkinek is bárkit akadályozni? Kérlek... Anya, Apa, mindneki aki hall engem... Könyörgöm ne küzdjetek ez ellen. Fogadjátok el, hogy itt vagyok és fejezzük be ezt egymás mellett harcolva, ne egymás ellen.
Elengedtem a Starkokat, akik egy pillanatig még álltak ott.
-Ezt a szövegelést biztosan apádtől örökölted. Még dolgoznod kellene rajta, de én elfogadom egyelőre - mondta Mr. Stark, majd felrepült. Sean és én még összenéztünk, majd ő is elment az utamból.
Tovább futottam és mindenkit eltaszítottam valamilyen formában az utamból. Egyszer megálltam, mivel megláttam a bácsikámat, ahogy a túlerővel szemben küzdött. Egy katonával közvetlenül harcolt, a másik kettő egyszerre akart lesújtani rá. Sikerült megfognom őket, majd az egyiket ledobtam a földre, a másikat meg rádobtam, de úgy, hogy a kardja hegye egyenesen az emberünk hátába fúródjon. Bucky megfordult, amint sikerült megölnie a másikat és a fegyverével az általam lefogott, felül fekvő embert fejen lőtte. Túl közel volt és az arcára fröcssent a vér. Összenéztünk, majd ő elindult felém, de én szomorúan megráztam a fejem és folytattam az utamat. Ő nem állt meg, jött tovább, hallottam magam mögött a lövések hangját és azt is, hogy jelentette a többieknek, hogy megtalált. De ekkor már a krátereknél voltam, nem állhattam meg. Futottam, ahogy csak bírtam. Egyetlen embert... Egyet kell megtalálnom, hogy végre megnyugodjon a lelkem. Egy emberre van csak szükségem, ahhoz hogy újra erőt gyűjtsek a harchoz. Elég, ha a közelébe kerülök, feltöltődöm energiával és élni akarással.
Megtorpantam, amint megláttam a zöld ruhát és az arany szarvakat. Egyszerre több emberrel küzdött, de jól kezelte a helyzetet. Persze, hogy így volt. Az egyik sérült támadója ekkor állt fel a földről, de én nem hagytam, hogy közelebb kerüljön hozzá. Mellettem egy Asgardi katona harcolt egy szörnyeteggel és én egyszerűen kiszedtem a kardot a kezéből, így a katonánk könnyedén elvágta a torkát. A kardot az erőmmel egyenesen Loki támadója mellkasába repítettem. Ezt Loki és a másik két támadója is észrevette, de Loki gyorsabban kapcsolt és a meglepetés erejével gyorsan ledöfte őket a két tőrrel, ami nála volt. Ezután megfordult és engem kezdett el ekeresni. Tudta, hogy én voltam, ismerte a mágiámat. Láttam az arcán a kétségbeesést, ahogy a vérengző tömeget kutatta.
-Loki! - kiáltottam, majd elkezdtem felé futni. Észrevett és ő is elindult felém. Észre sem vettük, hogy vagy 30 ember egyszerre indult el felénk, csak egymásra figyeltünk. Végre ott volt, végre láttam. Összeértünk és megfogtuk egymás kezét. A támadóink már- már egyméteres körzetünkbe kerültek. Egymásra néztünk és tudtuk, hogy mit kell tennünk. A mágiánkkal egy világító néhány pontban zöld, néhányban kék búrát hoztunk létre magunk körül. Először csak minket vett körbe, de bővítettük egészen addig, amíg a támadóink meg nem semmisültek. Ahogy be akartak jutni a búrába felperzselődtek. A búránkat ezután újra összekicsinyítettük, hogy csak minket vegyen körbe. Loki átölelt.
-Hát itt vagy!
-Nem ülhettem otthon és várhattam semmit sem téve - elhajoltam tőle egy kicist, hogy lássam az arcát. - El kellett jönnöm és harcolnom az oldaladon. És hát... Nem hagyhattam ki az év legnagyobb buliját - mosolyodtam el.
Loki elvigyorodott. - Nem hiába szerettem beléd - mondta, majd a nyakamra csúsztatta a kezét és közelebb húzott magához, ahogy ő is közelebb jött. Nem kellett nagyon erölködnie, magamtól is toltam a fejemet felé. A csókunkban enyhén éreztem a vér ízét, de erőssebben azt az édeset, aminek már hivatalosan is a függőjévé váltam. Ekkor is az újabb adag belőle felpörgetett. Adott egy újabb energialöketet és úgy éreztem, hogy Loki mellett a világon bármire képes vagyok. Mindig is ezt éreztem vele. A szabadság, a boldogság és az erő érzése kerít hatalmába ahányszor vele vagyok. És ezt ugyanannyira imádom, ahogy őt magát. Amikor elhúzódtam láttam, hogy fel volt szakadva egy kicsit a szája. Az ujjamat odavezettem.
-Emiatt ne aggódj. Aki tette, már megbánta. És te? Jól vagy? - kezdett el vizsgálni.
-Semmi bajom - mondtam.
-Egy vágás van a karodon és - hátra fordított - jól gondoltam... a hátadon több is. Figyelned kell hátra felé is, Alyssa.
Visszafordultam és a két kezem közé vettem az arcát. - Jól vagyok és te is. Ez a lényeg. Mostmár itt vagyunk egymásnak.
-Attól még figyelned kell hátrafelé - mondta, mire mosolyogva megráztam a fejem és a kezeimet levettem az arcáról és a karjai mentén vissza csúsztattam a tenyeremet az övébe.
-Megértettem.
Loki körülnézett. A búránk körül összegyűltek egy páran, de csak tisztes távolságra. Ahogy én is oldalra néztem megláttam Olivert, ahogy boldogan integetett nekem. Rajta kívül viszont a szüleimet is, ahogy bámultak ránk. Loki is észre vette, de szinte keresztül nézett rajtuk, míg én összenéztem velük. Úgy hazudtam mindenkinek, mint a vízfolyás. Persze, megvolt rá a számomra egyértelmű ok és a megalapozott érvelés és továbbra is helyesnek tartottam, amit tettem. De ők ezt valószínűleg nem így látták. Elnézve őket végigfutott az agyamon, hogy mit gondolhattak. Valószínűleg, hogy Loki továbbra is irányít és hogy ő akarta, hogy hazudjak nekik vagy hogy elvette az elmékeimet vagy befolyásolta őket és ekkor visszaadta, hogy újra az irányítása alatt legyek.
Loki persze észrevette, hogy elterelődött a figyelmem és farkasszemet nézek az ítélkező szüleimmel.
-Készen állsz? - kérdezte, mire újra a szemeibe néztem és többé nem érdekeltek a szüleim.
-Melletted? Bármire készen vagyok.
Egy gyors puszit nyomott a homlokomra, majd elengedett. A búránk összeszűkült, majd teljesen leomlott és már védtelenül álltunk. Rengetegen megindultak felénk, de nem féltem. Úgy éreztem hogy a világon bármire képes vagyok. Az önbizalmam az egekbe emelkedett és az a félelem, ami eddig fel-fel tört, a bizonytalanság szinte teljesen eloszlott.
A támadóink csak közeledtek felénk és összegyűjtöttem minden erőmet a harchoz. A szemem kéken felizzott és a kezeimben is megforgattam a megjelenő energiagömböket. Készen álltam a csatára. Mindent ösztönösen tettem a harc közben. Ösztönösen védtem magamat, Lokit és a szüleimet is, akik időközben közelebb kerültek hozzánk. Azonban ők is, mindnyájan ugyanezt tették értem.
A véremben volt a küzdelem.
Már hosszú percek teltek el, mire végre egy kis levegőhöz jutottam. A szüleim odafutottak hozzám, amint végre meg lett a lehetőségük, de sajnos a Bosszúállók és Loki voltak a fő célpontok, így egy fél percünk sem volt nyugodtan. Persze, ezen nem lepődtem meg.
-Alyssa Rogers! - hallottam a hátam mögül anyukám hangját.
Ebben a pillanatban sikerült szó szerint kitépnem egy horzai szívét. Nem volt szép dolog enyhén szólva, de Lokitól lestem el ezt a technikát, miszerint belülről pusztítom el őket. Hatásos volt és könnyebb, mint a páncéljukon átjutni, de nehezebb mint nyakakat törni. Azt vártam, hogy majd bűntudatban fogok úszni a vér mellett ebben a csatában, de furcsa módon nem ütött meg az érzés. Minden egyes lényt utáltam, ha nem is gyűlöltem, aki a családom bármelyik tagjára támadt, de még ez sem kifogás arra, hogy miért voltam ilyen érzéketlen. Valószínűleg teljesen elnyomtam magamban azt, hogy bármit is érezzek az utálaton kívül. Nem vettem emberszámba ezeket a lényeket, ami borzasztó volt tőlem, de nem sajnálhattam meg őket, hogy legyőzzenek minket és elpusztítsák a bolygót és Asgardot is. Valamint az uralkodó pár nagyon szívesen látta volna, ahogy a családom különösen a szüleim erőszakos és fájdalmas halált halnak. Tehát itt voltam és nem érezhettem rosszul magam, amiatt hogy megvédem őket.
Ahogy a kitépett szívű áldozatom a földre esett, mivel a levegőben tartottam, én hátra fordultam anyukám felé. Loki is felkapta a fejét, de éppen kissé elfoglalt volt, ezért nem jött közelebb. Összenéztem vele, ahogy sokszor tettük, csak hogy lássuk a másik jól van-e. Láttam, hogy jól kezeli a helyzetet, de azért is egyszerűen odafordultam, felemeltem a kezeimet és elhajítottam a jelenlegi ellenfeleit. Rám nézett és egy rosszalló nézéssel oldalra biccentette a fejét, jelezve, hogy neki nincs szüksége arra, hogy bárki megmentse és nem tetszett neki hogy nem ő volt a "férfi", aki engem védelmez. Bár végig ezt tette, mégsem akart ő a segítségre szoruló áldozat lenni. Sosem volt az, de a gondolatát is utálta. Elnevettem magam látva a reakcióját, bár elég szánalmasan hangzott, mert kifogytam a levegőből. El akart indulni felém, de ekkor a másik irányból valaki megint neki támadt, én pedig ráhagytam a dolgot, de a szememet továbbra is rajta tartottam.
-Hogy jöhetsz ide minden ellenére, amit megbeszéltünk?- kérdezte dühösen.
-Már mindegy, nem?- kérdeztem Lokiról elnézve.
Apa is megérkezett, ahogy ledobott valakit a pajzsával, aki felénk közeledett. Megjött a másik védelmező alfa is.
-Alyssa! - kiáltott rám. Én visszanéztem Lokira, hogy lecsekkoljam. Éppen hátulról fojtogatták, de ő egy ütéssel eltaszította magától az űrlényt, majd előkapva a tőrjét elegánsan leszúrta. Ezzel el is néztem róla.
-Mit gondoltál amikor beállítottál ide?
-Azt, amit mondtam már nektek. Segíteni akarok. Minden áron.
-És ő? - nézett anya Lokira.
-Az hosszú történet, amire most nincs időnk - néztem körül. Egy ember szúrt ki minket, ahogy ácsorogtunk, így felemeltem egy közelemben lévő kardot és egyenesen a lábába állítottam a kardot, hogy ne tudjon menni. A szüleim végignézték ezt így ők is észrevették támadókat és anyukám hasonlóan hozzám az erejével elintézte őket, amíg tisztes távolságban voltak tőlünk.
-Tudok vigyázni magamra - mondtam. - Ezt már bebizonyítottam. Már itt maradok, amíg vége nem lesz - újra Lokira néztem, majd megláttam, ahogy elindul felém. Szerintem inkább küzdeni akart, mint szembeállni a szüleimmel, de mégis odajött.
-Szép napot! - köszönt bájosan. Ugyanolyan magas volt, mint apukám és furcsa volt így összenézni őket. A szüleim szegényre viszont csak ránéztek, majd apa végigmérte. Nem kapott választ, így inkább folytatta.
-Én úgy gondolom, hogy eljött az idő a legfontosabb küldetését teljesíteni - mondta.
Éreztem a kezét magam mellett, de nem fogta meg az enyémet, csak cirógatta kívülről, úgy hogy ne legyen feltűnő. A szüleim már valószínűleg tudták milyen kapcsolatunk van, de nem volt jó ötlet még jobban feldühíteni őket.
-És mi lenne az? - kérdezte apukám hidegen.
-El kell pusztítani a kaput - mondta. - És most, hogy két horzai királyi sarj van a mi oldalunkon ténylegesen sikerülni fog.
-Igaza van - mondta anyukám, aki félre tette az ellenszenvet.
-El kell mennünk anyával a kapuhoz. Még mindig ugyanott van?- néztem fel Lokira.
-Igen, Oliver személyesen ment el oda és ellenőrízte, hogy minden rendben van-e.
-És nem lehet valahol egy azóta oda telepített második kapu? - kérdezte Apa.
-Nem. Egy ilyen kapunak hatalmas energiája van és én átkutattam Asgard egész területét. Nem találtam nyomát sem, pedig egy ekkora mennyiségű energiatömegre nagyon gyorsan ráleltem volna.
-Szerencsére csak egyet kell tönkretennünk, de azt véglegesen - mondtam.
-Akkor induljunk - jelentette ki a pajzsát a hátára téve apukám.
-Te nem jöhetsz!- vágtam rá. A meghökkent arcát látva folytattam. - Mármint ez nem személyes... Te sem jöhetsz, Loki - fordultam hozzá.
-De akkor ki fog titeket fedezni, miközben a kapuval vagytok elfoglalva? Azt nem hagyom, hogy egyedül menjetek. Már elkövettem ezt a hibát egyszer.
-Akkor jöjjön velünk Oliver - kerestem a tekintetemmel. Megtaláltam a tömegben. - Benne mindketten megbízunk.
-Egy ember nem elég - rázta meg a fejét Apa.
-Oké, akkor... - a harcosokat szemléltem, hátha találok valakit, akit ismerek és név szerint tudom mondani. Szerencsém volt, hiszen megláttam, ahogy éppen a földre zuhant a kém barátom. Az ellenfele próbálta leszúrni, de gyorsan kilöktem a kezéből a kardot, majd erre kézzel támadt neki, de mielőtt az ökle eltaláta volna én megállítottam és hátralöktem úgy, hogy a feje egy kőre érkezzen.
-Kirien! Emlékszel rá? - fordultam Lokihoz. Ő éppen Olivert segítette ki és hívta oda. - Ő volt az, aki megmentette az életem a múltkor.
-Hogy mit csinált? - kérdezett vissza anyukám.
Lokival figyelmen kívül hagytuk inkább.
-Igen, emlékszem. De ő... - nézett a fiúra, aki ekkor intett nekem - komolyan megsérült akkor. Nem tudom, hogy ő fog-e védelmezni vagy neked kell őt.
-Egyszer már kérdés nélkül kockáztatta az életét értem, most miért lenne másképp?
-Talán már megbánta - mondta Loki inkább viccesen, mint komolyan.
Összehúzott szemekkel bámultam rá, amíg Oliver meg nem érkezett hozzánk.
-Ally, gondoltam, hogy visszajössz majd. Túl makacs vagy ahhoz, hogy ebből kimaradj. Igazán összeill...- kezdte volna mondani, hogy Lokival mennyire jól passzolunk, azonban észre vette a szüleimet. - Biztosan a kedves szülők. Nagyon örvendek, én Oliver vagyok, a lányuk barátja és a király legbizalmasabb embere.
A szüleim összenéztek, de nem kommentálták a dolgot. Elmondta Loki, hogy miért van szükség Oliverre.
-Vigyázzatok nagyon magatokra és egymásra.
-Persze-persze - mondta anyukám egy mosollyal, majd elindult Kirien felé.
-Úgy lesz - válaszoltam én is. Láttam, ahogy újabb támadók indulnak meg felénk, szóval tudtam, hogy szednem kell a lábaim. Lokitól egyáltalán nem akartam búcsúzni. Az túlságosan valóságossá tette volna azt, hogy a túlélési esélyeink enyhén szólva sem a legjobbak. Összenéztünk és szavak sem kellettek ahhoz, hogy tudjuk, a másik mit érez.