Far From Home

106.

A szüleim nem követtek ki a teremből, tudták hogy egy kis egyedüllétre van szükségem. Automatikusan felfelé indultam, gondolkodás nélkül. Csak az járt a fejemben, hogy képtelen vagyok szembe nézni ezzel a szituációval, így arra a helyre mentem, ahol menedéket lelhettem. Természetesen megállítottak az őrök az ajtó előtt. Azt mondták, hogy nincs engedélyem, hogy belépjek oda. Próbáltam könyörögni, de nem volt hatásos.
-Ez az én hálószobám is!- kiabáltam. - Mindketten tudnak róla, szóval nyissák ki az ajtókat.
-Az új király parancsa szerint azonban nem engedhetünk be rajta kívül más személyt.
Megráztam a fejem. Senkit sem akartam bántani, elegem volt a fájdalomból. Mégis, annyira ideges voltam hogy a szemeim maguktól felizzottak. Erre a katonák rám fogták a fegyvereiket és újabbak jöttek a hátam mögé. Körül nézve rájöttem arra, hogy mit csinálok. Eltüntettem a világító kéket a szememből.
-Sajnálom. Nem volt szándékos...
Megfordultam és szerencsére a katonák szabad utat hagytak nekem.
Az események hatására kissé kitisztult a fejem és ahogy lementem egy emeletet az ablakhoz álltam. Lenéztem a kertre és a tekintetemet végig futtattam a szebbnél szebb virágokon. Próbáltam okot találni arra, hogy miért akarok bemenni Lokihoz.
Ha életben van, akkor véget érhet ez a szenvedés. Nem kell többé aggódnom és sírnom miatta. Nem kell majd folyamatosan a két lehetőség között vergődnöm. Ez igaz arra is, ha kiderül, hogy Loki tényleg nincs életben. És ha így van, akkor legalább búcsút mondhatok neki. Megfoghatom a kezét és elmondhatom neki utoljára mennyire szeretem. Könyörgöm, csak ne ezt kelljen tennem! Bármit megteszek, hogy életben legyen. Nem történhet másként... Egyszerűen csak nem. Lehetetlen. Velem ilyen nem fog megtörténni.
Lementem és megkerestem Thort. Közöltem vele, hogy készen állok megnézni a testet. Kétszer is visszakérdezett, én pedig olyan magabiztosan válaszoltam, ammenyire csak tőlem telt. A szüleim ezúttal nem jöttek velünk, teret akartak nekem hagyni. Lementünk újra a föld alá, a legalsó emeletre. Ott már nem volt alagútrendszer, csak és kizárólag egyetlen ajtó fogadott. Az ajtó mellett nyolc katona állt vigyázzba. A szívem a torkomban dobogott, a levegőt is szaporán vettem, de nem akartam kimutatni a félelmemet. Ahogy kinyílt előttünk az ajtó egy kivilágított, fehér kis előtérbe léptünk, ahol egy üvegfal választott el minket a szoba nagyobb részétől. Megláttam, hogy mi van az üveg túloldalán és a szívem kihagyott egy ütemet. Egy gyönyörűen megmunkált márvány asztalon feküdt mozdulatlanul. Az üveghez sétáltam és rátettem a kezem, mivel nem tudtam kinyújtani, hogy elérjek hozzá. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint ahogy a csatatéren otthagytam. A bőre ugyanolyan sápadt volt, de a ruhája tiszta és az arca nyugodt, ellazult. A szemei be voltak hunyva.
-Olyan békés... - szólaltam meg, ahogy Thor mellém állt - mintha csak aludna.
-Be szeretnél menni még mindig?
-Igen. Véget akarok vetni ennek a kettős érzésnek, ami szerintem benned is van.
-Én is nagyon remélem hogy találni fogsz valamit. Az öcsém és nagyon szeretem őt, minden ellenére, amit tett.
A falhoz ment, majd ott megjelent egy elektromos készülék. Beletette a tenyerét, közben egy lézerszerű fény ment végig a szemén. Ezt követően kinyílt az üvegfal egy ponton, mintha megszűnt volna ott. Bementem és utánam egyből visszazáródott.
Újra egy szobában voltunk, de bárcsak más körülmények között történt volna így. Lassan odasétáltam hozzá és a kezembe vettem a kezét. Hűvös volt, mintha hideg üveget érintettem volna. Az arcára néztem. Tényleg olyan volt, mintha aludt volna.
-Ha most kiderül, hogy végig életben voltál nagyon dühös leszek... De sokkal dühösebb leszek, ha kiderül hogy nem.
Megszorítottam a hideg kezet és elkezdtem keresni az érzést, ami mindig a hatalmába kerített a hatására. Kerestem a mágiája érzését is vagy bármilyen jelet arra, hogy életben van.
Az érzésre kipattant a szemem. Ránéztem az arcára és éreztem ahogy a szívem millió darabkára hullik szét. Ez az érzés az üresség volt. Végtelen, hideg üresség, ami helyén annyi csodálatos érzés volt. És már a nyomukat sem találtam. Semmit. Az arcára tettem a kezem.
-Nem érzek semmit - suttogtam. - Miért nem érzek valamit? Te tényleg... tényleg...
Nem bírtam kimondani, a sírás teljesen elfojtotta a hangomat. Az elmémet elöntötte az előbb tapasztalt érzés. A reménytelenség és a kétségbeesés lehúzott a padlóra, miközben nem engedtem el a kezét.
Mindennél jobban szerettem és most elvesztettem. Elvesztettem őt és mindent vele együtt. Úgy éreztem, hogy felemészt a fájdalom és felordítottam. Lesújtó volt a tudat, hogy minden remény elveszett. Nem fog visszatérni hozzám. Az álmaim nem az ő művei voltak, csak az elmém játszott velem folyamatosan. Felhúztam magam az asztalnál és mellette térdelve pont egyvonalban voltam vele. Az arca továbbra is békés volt, miközben én sírtam mellette.
-Miért? - kérdeztem suttogva. - Miért kellett áldozatul esned ennek az egésznek? Annyi minden várt volna rád, ránk. Számtalan kalandot átéltünk volna még együtt. Mihez kezdjek nélküled? - simítottam meg az arcát. - Nem akarok élni egy olyan világban, aminek nem vagy része. Egy olyan világban, ahol tudom, hogy megszűntél létezni és nem csak valami gyönyörű helyen, boldogan tengeted a napjaidat. Megszakad a szívem, hogy tudom mennyi mindent nem tehetsz már meg... Hogy meg lettél fosztva az élet örömeitől. Véglegesen.
Eszembe jutott az álmom, ahol a kislányunkat ölelte és a mosolyra az arcán. Olyan boldog lett volna. Olyan csodálatos életünk lett volna együtt. Beletemettem az arcom a karjába, ahogy újra megszaporodtak a könnyeim. Úgy éreztem, hogy nem csak a szívem, de a tudatom és szét akar szakadni. A rengeteg cikázó gondolat fizikai fájdalmat okozott. Még mindig ellent akartam mondani mindennek, amit tapasztaltam. Felnéztem egy pillanatra, hogy meglássam Thort az üveg másik oldalán állni. Valószínűleg mindent végignézett, de nem érdekelt. Ahogy újra Lokira néztem rájöttem arra, hogy utoljára látom. A kezemet újra az arcára tettem és közelebb hajoltam hozzá. Elképzeltem, ahogy kinyitja a szemeit és a gyönyörű, zöld íriszeivel néz vissza rám, de sajnos ugyanolyan mozdulatlan maradt, amilyen volt.
-Szeretlek. Szerintem... Sosem foglak nem szeretni.
Próbáltam mondani még valamit, amivel lezárást nyerhetek. De nem ment.
-Képtelen vagyok elköszönni tőled - mondtam, majd elengedtem a kezét. Elkezdtem hátrálni tőle, majd az üvegajtó kinyílt és én kiléptem Thor mellé. Láttam, hogy az ő szemei is könnyekben úsztak. Felemelte a karját, ölelésre hívogatóan én pedig gondolkodás nélkül elfogadtam.
Amikor elindultunk felfelé kissé megbénultan a sírástól, lassan lépkedtem felfelé. Oda sem figyeltem arra, hogy mi történik, csak a fejemben léteztem. Nem tudtam másra gondolni, mint hogy Loki mennyi mindentől lett megfosztva örökre. Soha többé nem fogja látni a napfelkeltét vagy lementét, nem fogja élvezni ahogy a szellő simogatja az arcát és a napsugarak melegítik. Soha többé nem fogja enni a kedvenc gyümölcsét, soha nem fog mosolyogni, nevetni, érezni. És ezektől én is meg lettem fosztva. Én soha többé nem fogom látni, ahogy csillognak a szemei, nem fogom hallani a hangját, érezni az illatát, az érintéseit. Nem akartam ezek nélkül élni.
A földszinten a szüleimnek Thor elmondta, hogy mi történt odalent és ők egy hosszas ölelés után egyből haza akartak vinni. Én rögtön tiltakoztam.
-Ne, én nem akarok haza menni. Kérlek, Thor, bemehetek a szobájába? Egyedül?
A menedékemre volt szükségem. Az lecsillapította volna az elmémet.
-Persze - egyezett bele Thor. Természetesen elkísért, hogy beengedjenek. Amint beléptem a szobába egy csöppnyi megkönnyebbülést éreztem. Kinyitottam az erkély ajtókat és kimentem az erkélyre. Számtalan maradandó emléket gyártottunk ebben a szobában és nem fogunk többet. Azzal kellett beérnem, amim volt. Visszasétáltam az ágyhoz és ledobtam a cipőmet a lábamról. Bebújtam a takaró alá és ahogy a párnájához ért a fejem, még éreztem az illatát. A nyakláncot a kezembe fogtam, hogy legalább az abban lévő mágiát átérezzem és elbújtam a világ elől.