Far From Home

42.

Egész délután azon törtem a fejem, hogy hogy győzzem meg Lokit. Nem tudtam mit kitalálni. Arra gondoltam, hogy valami gyönyörű, érzelmes beszéddel felvezetem az egészet, elmagyarázom neki, hogy Jane milyen megtört, hogy mekkora szüksége van arra hogy az egésznek vége legyen. Tudtam, hogyha Jane itt marad egy héttel tovább össze fog omlani lelkileg. Nem hagyhattam, hogy ez megtörténjen. Én pedig maradok.
Másnap reggel felkészülten csücsültem az ágyamban. Éjszaka összeállítottam a fejemben egy kis szép beszédet, metaforákkal, viccelődéssel, és igazán meggyőző érvekkel. Lucy jött a szokásos időben, hozta a reggelimet, és a teát. Leültem az asztalhoz és elkezdtem egy kicsit faggatni.
-Lucy mit csinálsz délelőtt 10 és 12 óra között?
-Ööö... Semmit?-Villantott egy mosolyt.
-Akkor hívd randira a csávódat!
Meglepődött.-Kit?
-Hát Kirient! Nem tudom randiztatok e azóta, de itt az ideje.
-Hát nem igazán beszéltünk...-Persze, mert mást csináltak, mi?
-Akkor? Itt az ideje.-Ittam egy kortyot.
-Ez most hogy jutott az eszedbe?
-Unalmas itt lenni. Nagyjából az egész életemet végiggondoltam abban az ágyban.- És mindenki másét is.
-Ha ennyire unalmas, miért akarod hogy ne zavarjalak?
-Nem sokat aludtam éjszaka és ezt az időpontot tűztem ki pihenésnek. Behúzok mindent és alszok - mosolyodtam el. Lucy is viszonozta a gesztust, aztán újból belekortyolt a teába.
Tíz előtt nagyjából fél órával Lucy elment, én pedig eleinte úgy tettem ahogy mondtam. Behúztam mindent. Ennyi. A félhomályban is sikerült találnom egy egyszerű piros ruhát. A jobb vállam tartotta a ruhát, mert azon keresztül futott az anyag, a bal vállam fedetlen volt. Majd nekivágtam a küldetésnek. Határozottan lépkedtem végig a folyosón, a lépcsőn, majd egy újabb folyosón. Ugyanilyen határozottan emeltem fel a kezemet, hogy Loki ajtaján kopogjak. De nem tettem. A határozottságom elveszett. A fekete ajtót néztem, mintha arra várnék hogy Loki magától hívjon be, hogy nekikezdjen valami sztorinak ami oldja a hangulatot, hogy aztán elmondjam a kis beszédemet. De hosszú percek után sem történt semmi. Ekkor elnéztem Jane arany ajtaja felé. Vajon most mit csinálhat? Kérdeztem magamban. Majd rávettem magam arra, hogy bekopogjak. Két bátor, de nem erőszakos ütést mérten az ajtóra vállvonalban. Jane járt a fejemben miközben megtettem, a szipogása, meg az, mennyire ki volt aznap amikor először megláttam.
-Fáradj be! -Hallottam Loki hangját, így hát kinyitottam az ajtót, majd beléptem. Becsuktam magam után, továbbra is magabiztosan.
Megcsinálom!
-Szia Loki.
-Allysa?-Fordult hátra. A szekrényeknél állt, éppen visszatette a sisakját. A hangja érzéketlen volt.
-Mizu?
-Mizu?-Kérdezett vissza miközben becsukta a szekrényt. Az ágya széléhez sétáltam, majd belekapaszkodtam az "oszlopba" ami a szélénél volt.
-Mi újság?-Kérdésem közbe a másik oszlophoz sétált.
-Nincs sok kedvem csevegni.-Válaszolta.-Szóval miért jöttél?
-És ha csak csevegni?
-Akkor meg kell kérjelek arra hogy távozz.-Oké, a magabiztosságnak itt lőttek, pont ahogy a tervem felének is. A másik felét pedig el is felejtettem. Hirtelen nem emlékeztem egy szóra sem.
-Szeretnék - elindult az íróasztalához- kérni tőled valamit.- Hallgatott, valamit keresett úgy, hogy áthajtolt a kanapén.- Jane menjen haza.-Leállt, majd rám nézett. Teljesen nyugodt maradt a tekintete.-Neki... neki nagy szüksége van rá, mert Ő... nincs valami jól. -Eggyel közelebb léptem.- Kérlek Loki! Könyörgöm. Én maradok, maradok ameddig kell.- Ökölbe szorította a kezét.- De neki el kell tűnnie innen. Sürgősen.- Újra előre fordult, és egyenesen tartotta a fejét. A keze remegett annyira szorította az öklét.- Légy szíves! Ha érte nem, hát értem! Tedd meg értem! Loki, kérlek!
Hirtelen nagy lendülettel hátrafordult és elkezdett kiabálni.
-Ne mondogasd a nevemet! Fogd be! Nem tudod befogni azt az idegesítő szádat!-Üvöltött. Megrémültem.-Fejezd be ezt! Elegem van belőled! Befolyásolsz! Mindenben! Azt hiszed hogy van hatalmad felettem? Hogy számítasz egyáltalán bármit is?!-Elindult felém. -De most megmutatom hogy tévedsz!-A vállamnál fogva ráborított az ágyra. Rám nehezedett az altestével.
-Mit művelsz?!-Sikítottam.
-Megmutatom hogy ki az uralkodó!- Az egyik kezével összefogta a kezemet a fejem felett. A másikkal már feljebb húzta a szoknyámat. A száját az enyémre tapasztotta és beleerőszakolta a nyelvét a számba. A csókja ugyanúgy erőszakos volt, kellemetlen. Ez nem Loki volt. Tudtam hogy ez nem Ő. Nem lehet. A csók közben a kezével megmarkolta a combom szélét, de olyan erősen hogy szinte felsikítottam. Mozgattam a fejem, és mindenem mire elvette a fejét.
-Elég! Fejezd be!-Még mindig nem tett semmit, csak nyomta a csuklómat, markolta a combomat. A könnyek égették a szememet.
-Jegyezd meg egy életre hogy ki a király!
-Szállj le rólam!-Sikítottam tovább. Elengedte a kezemet, de csak azért hogy a szoknyámhoz nyúljon, és a másik szélét is felhúzza. Teljes erőmből lökdöstem a vállainál fogva. Amint felhúzta a szoknyámat torkom szakadtából elkiáltottam magam.-Ne!-Sírtam tovább. A kezét a számra szorította. Keservesen sírtam, már nem rugdostam, szinte feladtam. De amint a kezét a számra tette belenézett a szemembe én pedig az övébe. A szorításon egyből engedett. Visszakaptam Lokit, de nem bíztam benne. Kaptam az alkalmon és az erőmmel ellöktem, egyenesen a kanapénak. Hallottam ahogy a feje az asztalnak ütődött, én pedig felültem és az ágy hátuljára csúsztam.
Loki feljebb ült, a kezét a feje hátuljára tette, és láttam hogy vérzik. Felállt. Az arca nagyon zavart lett, kétségbeesett. Rám nézett.
-Istenem...-Mondta remegő hangon, majd tenni akart egy lépést felém. Megbánta amit tett, láttam rajta.
-Ne gyere közelebb!-Kiáltottam. Remegtem, úgy mint aki nagyon fázik. Tartottam a kezemet, kimutattam az erőmet, de egy bűnöző aki éppen meg akart volna ölni, nem vett volna komolyan.
-Én... nem tudom mit tettem. Annyira sajnálom!-Nyeltem egy nagyot.-Allysa...- Mondta halkan, úgy ami megmelengetné a szívemet, ha nem történt volna meg az előbbi. Ezúttal a jó érzés helyett könnyek jöttek.
-Ne!-Mondtam suttogva, alig jött már ki hang a torkomon.- Miért?- Suttogtam tovább.
Néztük egymást, és esküszöm mintha könnyek csillogtak volna a szemében. De nem érdekelt. Egy gyors mozdulattal leszálltam az ágyról és elkezdtem futni. Csak futottam, futottam végig a folyosón, le a lépcsőn, majd újra végig a folyosón. A szobámba belépve elüvöltöttem magam. Csak így. A kiáltás közben mintha darabokra tört volna a szívem. Megpróbáltam kiadni magamból a kiáltással, de nem sikerült. Nekivágtam magam az ajtónak, majd lecsúsztam.
-Miért?-Hajtogattam.
Hosszú percekig sírtam a földön. Majd egyszer csak abbahagytam. Felnéztem, majd bevillantak az emlékek. Erős nyomást éreztem a mellkasomban. A szemeim újra megteltek könnyekkel, és fogalmam sem volt mikor fogom abbahagyni.

Csendben ültem a hideg földön. Idő közben besötétedett. Hideg volt odabent, egyedül, a sötétben. Bámultam magam elé. Már nem sírtam. De a fájdalmat éreztem. A szemeim előtt felváltva láttam a vicces, majd a másik Lokit. A bántalmazó Lokit. Olykor-olykor egy-két csepp mégiscsak megjelent a szemem sarkában.
Egyszer csak éreztem, hogy nyílik az ajtó. Teljes erőmből visszacsaptam a hátammal.
-Jajj, bocsi!-Mondta Lucy. Megkönnyebbülés volt, hogy csak Ő szeretett volna bejönni, de akkor sem akartam vele beszélni. Megint ki akarta nyitni az ajtót, csak ezúttal gyengébben.
-Bejöhetek?-Résnyire hagyta nyitva az ajtót.-Miért van nálad ilyen sötét?
Újból nekidőltem az ajtónak.
-Nem!-Mondtam erőszakosan.
-Jól vagy?-Nem szólaltam meg. Ez az egy kérdés kellett és megint égett a szemem és megállíthatatlanul elkezdtek folyni a könnyeim. Nem szólaltam meg.-Ally?
-Menj inkább a pasidhoz Lucy és szállj le rólam.-Mondtam. Bunkó. Mekkora bunkó voltam. Rögtön utána megbántam. Lucy pedig tényleg elment.
Percekkel később elsétáltam mosdóba, majd az ágyba dőltem. Nem volt kedvem visszamenni a földre, helyette bezártam az ajtót. A szemeim fájtak a sok sírástól, alig tudtam őket nyitva tartani, ezért hamar elaludtam.
Borzalmas volt a pillanat amikor kinyitottam újra. Azt kívántam bár ne ébredtem volna fel. Nem akartam érezni, gondolkodni. Belefojtottam a fejem a párnába, mintha az gátolná azt, hogy bármi rossz eszembe jusson. Ezúttal azonban az foglalkoztatott: Mi lesz most? Hogyan tovább?
Minden sokkal rosszabbá vált, és egyszerűen nem tudtam mi fog történni.
Kopogtattak.
-Hoztam egy kis reggelit!-Szólt Lucy. A hangja vidám volt, annak ellenére mennyire dühös lehetett rám. Nem mondtam semmit, az ajtót néztem.-Kérlek engedj be!-Továbbra is csendben maradtam.-Akkor csak egyél! Kérlek!-Meg se mozdultam. -Leteszem az ajtó elé. -Mondta végül, majd hallottam a tálca csörrenését, és az egyre halkuló lépteit. 

Nem telt el 1 óra sem, hirtelen lenyomódott a kilincs. Felkaptam rá a fejemet, mert a nagy csöndben, hangosnak éreztem. Az ajtó túloldalán levő valaki újra próbálkozott, de aztán abbahagyta és ő is elment. 

Újabb órák teltek el, én azonban még mindig ugyanabban a pózban feküdtem. Már majdnem elaludtam, erre megint megzavart valaki. Lucy kopogott. 
-Hoztam ebédet.-Mondta, majd hallottam hogy leteszi az újabb tálcát és elviszi a régit. Úgy éreztem borzasztóan lassan telik egy nap. Mondjuk semmit nem csináltam, amivel elüthettem volna az időt. Leginkább rossz dolgokon törtem a fejem. Nem a megoldásukon, helyette azon, hogy hogy történhettek meg. Abban a sötétségben, egyedül megint eszembe jutott az is, mit akart tenni Loki. Átöleltem magamat, és könnyekben törtem ki. Nem értettem miért nem akar múlni ez a borzalmas érzés. Azt kérdeztem magamtól, hogy mennyi ideig maradok így? Mikor múlik el ez? 

Végül, amikor abbahagytam a sírást behoztam a tálcát, leültem az ágy mellé és ettem egy-két falatot. Nem valami sokat, de az ''életben maradáshoz'' pont eleget. Utána kitettem a tálcát az ajtó elé, visszazártam az ajtót és visszafeküdtem az ágyba. Magamra húztam a takarót, a plafont néztem. Néztem, amíg el nem álmosodtam, majd elaludtam.