Far From Home

99.

Úgy futottunk, ahogy csak bírtunk. Idő közben Oliver még hozzánk hívott egy pár katonát, hiszen ezt az utasítást kapta Lokitól is és mi is gondoltuk, hogy jóval több támadónk lesz, mint amennyien mi vagyunk. Már az út során is számtalan akadállyal kellett megküzdenünk, de a kapu előtt volt az igazi kihívás. Nagyjából 30 ember várt ránk ott és köztük volt a horzai király is. Nagyon kellett fókuszálnom, minden pillanatban veszélyben volt az életünk. Anyukámmal előnyt tudtunk szerezni a mágiánkkal, de amikor már közelharcról volt szó, nekünk is kicsit nehezebb helyzetünk volt. A király mindent páholyból nézett végig, részt sem vett a harcban egészen addig, amíg nem mi szereztünk előnyt. Viszont amint lejött csak úgy mészárolta a katonáinkat. Éppenhogy sikerült megölnöm a kígyóbőrűt, aki az én véremre szomjazott, akkor megdobott a király egy energiagömbbel. Sikerült elég gyorsan reagálnom ahhoz, hogy elkapjam a mellkasom előtt, de ekkor egy újabbat küldött felém, ami ledöntött a lábamról. A sípcsontjaimat érte és előreestem a porba. A pont, ahol ért olyan érzés volt, mintha égne és rácsaptam a földre fájdalmamban. Összeszorítottam a számat és már nyomtam magam fel a földről, amikor hirtelen felemelkedett az egész testem és a vízszintes pozícióból függőlegesbe került. A lábamat néztem és megláttam, hogy a szokásos kék fénnyel vagyok körülvéve teljesen. Próbáltam megmozdulni, de képtelen voltam rá. A nadrágom pedig ki volt szakadva az ütés helyén és tényleges égésnyomok voltak rajta. Ekkor vettem észre, hogy minimum egy méterrel a föld felett lebegtem. Felnéztem és megláttam a nagypapámat, ahogy tartott és egy gonosz vigyorral nyugtázta a győzelmét. Próbálkoztam tenni valamit, a szemeim már türkizen izzottak, de amint elkezdtem az elmémmel fojtogatni, ő megszorította az egész testem. Alapból kifogytam a levegőből a harc miatt, de így alig tudtam lélegezni. Mindenem egyszerre fájt, különösen ahol megégetett csak pillanatokkal korábban. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy nem kapok levegőt és a borzasztó fájdalomra. A király szemébe tekintettem, de ő hatalmas élvezettel nézte, ahogy fuldoklom.
-El a kezekkel a lányomtól, te szörnyeteg! - hallottam anyukám hangját.
A férfi nekirepült a falnak, én pedig a talpamra estem a földre. Nem tudtam hirtelen megtartani magam és a térdemre borulva támaszkodtam meg a poros talajon. Automatikusan egy nagy levegőért kaptam. Nem is a torkomat nyomta, hanem a tüdőmet, a mellkasomat szorította és ott éreztem a fájdalmat, ahogy a levegő először teljesen kitöltötte a tüdőmet. Dulakodás hangjait hallottam magam előtt, így felnéztem. Anyukám remekül védte ki az apja támadásait és ütött vissza annál erősebben. Amikor felnéztem újból a falnak verte, de olyan erővel, hogy a nagyapám a testével egy lyukat vájt a falba. Anyukám nem hagyta ennyiben: a már haldokló király teste felé állt.
-Sosem hittem volna hogy a világon bárkinek is ilyet mondok, de te nem érdemled meg, hogy élj. Rettenetes ember vagy, aki folyamatosan a családomra pályázik és mindenkit meg akar ölni, akit szeretek, ezért nem engedhetem meg, hogy bezárjanak egy kényelmes börtönbe.
Megláttam a keze körül a kék köröket.
-Ezt a módszert a lányomtól tanultam. Még sosem próbáltam ki, remélem nem probléma, hogy kicsit kísérletezek rajtad.
A király elkezdett szinte vergődni a földön és ordított fájdalmában. Lassan kinyílt a mellkasa és a  szabályos henger alakú szíve anya kezében landolt.
-Ahogy gondoltam... fekete - nézte anyukám a kezében tartott szívet.
Az egész jelenetet ledermedve néztem végig. Anyukámat még sosem láttam ilyennek, de egyáltalán nem ítéltem meg, amiért hagyta kicsit szenvedni ezt a borzalmas embert, mielőtt kioltotta volna az életét.
Oliver rohant hozzám és leguggolt mellém. 
-Ally? Jól vagy? Fel tudsz állni?
- Persze- nyögtem fel, ahogy a kezem helyett a lábaimra támaszkodtam. Oliver megfogta a karomat és segített felmelkedni. Ahogy újra kiegyenesedtem, felemeltem a fejemet és vettem egy nagy levegőt. 
-Te jó ég!- hallottam Oliver hangját magam mellett. Szinte suttogott és ahogy ránéztem rémületet láttam az arcán. Követtem a tekintetét, ami egy földön fekvő testhez vezetett. Felénk volt fordulva, az oldalán feküdt. Ahogy végignéztem rajta a szám elé kaptam a kezemet, hogy elfojtsam a sikításra való kísértést és a szívem egy nagyot ugrott a mellkasomban. Kirien élettelen szemeivel találtam szembe magam. A szája nyitva volt és egy hatalmas vértócsa volt alatta, azonban az a sok vér nem a száján át hagyta el a testét, hanem a nyakánál. Ott ugyanis volt egy hatalmas, mély vágás, amiből már a vér sem szivárgott. Észre sem vettük, amikor megtörtént, egyikünk sem tudott segíteni vagy megakadályozni bármit. Ahogy néztem a barátomat eszembe jutott a rövidke beszélgetésünk, amit lefolytattunk a harc közben. 
,,- Köszönöm, hogy velünk jöttél. Tudom, hogy mennyit kockáztatsz most. 
-Ugyan! A kötelességemnek érzem, hogy egyrészt a királynőre vigyázzak, másrészt pedig a jegyesem legjobb barátnőjére.
-Királynőre? 
-Persze! Attól még, hogy Lokit nem tartom királynak, te lehetsz tökéletes királynő, nem? 
Felnevettem. 
-És mit is mondtál? A jegyesed? 
-Így van - mosolyodott el. 
-Hallottam a kis tervetekről, hogy elhúztok innen, amint lehet. 
-Amikor kibékültünk Lucyval, hirtelen mindent tisztán láttam. Fogalmunk nincs, hogy ennek a háborúnak hogyan lesz vége és mi lesz itt a jövőben. Én pedig csak azt szeretném, hogy végre úgy éljünk mindketten, hogy nem kell egyfolytában a hátunk mögé nézni. Szeretnék egy biztonságos és boldog otthont teremteni magunknak, egy olyat, ami nekünk eddig egyikünknek sem adatott meg. Nagyon szeretem őt és mellette akarok megöregedni. Furcsa módon ez volt életem legegyszerűbb és legegyértelműbb döntése. ''
Ezek voltak az utolsó szavai hozzám. Ha Oliver nem tartott volna, valószínűleg újra a földre estem volna. Ekkor anyukám is odasietett hozzánk, de amint meglátta ő is, hogy mit nézünk elakadt a szava. 
-Az én hibám... - motyogtam. 
-Ez nem igaz - rázta meg a fejét a barátom.
-De én kértem, hogy jöjjön velünk ide - néztem Oliverre. Nem bírtam tovább a barátom holttestét és az élettelen tekintetét szemlélni. 
-De ő döntött úgy, hogy jön. 
-De tudtam... - elnéztem Oliverről a földre - tudtam, hogy komolyan megsérült, amikor a múltkor próbált védelmezni. Tudtam, hogy minden lépés fájdalmat okozott neki és csak némán tűrte. És mégis követett minket ide és most... most meghalt emiatt. 
-A háborúba sem kellett volna jönnie, ha nem akart volna. A sérülteknek volt egy választási lehetősége, amit maga Loki ajánlott fel. 
-És hányan maradtak hátra? - kérdeztem dühösen, hiszen tudtam a választ. 
-Csak akik fel sem tudtak állni. De, Ally! Ez az ő döntésük volt, érted? Hibáztatni akarod őket, amiért képesek voltak háborúba menni az otthonukért és a családjuk bitonságáért? Te mégis mit csinálsz, ha nem ezt? 
Körülnéztem és láttam, hogy bár megfogyatkozva, de asgardi katonák álldogálltak szétszórva. Tudtam, hogy haladnunk kell befelé és el kell pusztítanunk azt az istenverte kaput. Elengedtem Olivert és megálltam a saját lábamon. Egy újabb gondolat csapott belém, mint a villám és felnéztem az égre. 
-Lucy... Hogyan fogom elmondani neki? 
Ránéztem anyukámra, majd a karjaiba dőltem. Nagyon jól esett, hogy ott volt nekem és ugyanúgy hozzá fordulhattam, ahogy kislánykoromban is. Mindig meg tudott vigasztalni és jobb kedvre deríteni. Már az is sokat segített, hogy ott volt nekem és átölelt. Szavak nélkül is megnyugtatott, hasonlóan Lokihoz. Összeszedtem magam és elhúzódtam tőle röviden az ölelés kezdete után. Ez a hely, ez az időpont nem volt alkalmas arra, hogy összetörjek és nekiálljak sírni. 
Elindultunk befelé, a már ismerős helyre. Oliver jött velünk, a többiek kint maradtak őrködni. A kapunak semmi baja nem volt, teljesen normálisan működött. Végre ott voltunk, bejutottunk, tehát nem volt pazarolni való időnk. Anyukámmal a kapu elé léptünk, ugyanoda ahol körülbelül két napja még egyedül álltam. Míg akkor egy fiú védelmezett, most egy kisebb hadsereg volt mögöttem és nem egyedül álltam a kihívás előtt.
-Tudod mit kell tenned? - kérdezte anyukám.
-Egyszer már majdnem megtettem - mondtam, majd az anyukám tenyerébe csúsztattam az enyémet. Az összekulcsolt kezeinket körbefogta a szokásos kék fény és a szemeink egyszerre izzottak fel. Felemeltük a karunkat és megküldtük energiával a kaput. Erősebbnek éreztem magam, így hogy nem voltam már egyedül és a korábbi megpróbáltatások is csak erősítettek abban, hogy képes vagyok erre. Ahogy egyre több és több energia gyűlt fel a kapuban, az olyan nagy fénnyel kezdett világítani, hogy már a szememet sem tudtam nyitva tartani, mert égetett. A zúgás egyre hangosabbá és hangosabbá vált, a külvilág zajait teljesen elnyomta. Fogalmunk sem volt arról  hogy mi történik körülöttünk, csak a küldetésünkre koncentráltunk. Mindent beleadtam, amim csak volt. Mint egy film, magam előtt láttam gyorsan lepörgetve a csata eddigi jeleneteit és a közben jelenlevő érzéseket is szinte újra átéltem, csak sokkal erősebben. Szerencsére volt, min levezetnem ezeket, képtelen lettem volna mindent magamba fojtani. Ahogy elértem Kirien halálának a pontjához egy még nagyobb energialöketet küldtem a kapu felé. Ennyi kellett neki, visszalökte a hatalmas energiamennyiséget, amit belefektettünk és kilökött minket, át a lyukas tetőn, egyenesen a csatatérre. Én észre sem vettem, hogy mi történik, a lökés hatására elvesztettem az eszméletemet és megállás nélkül repültem a csatatér felett, mintha én lennék maga Tony Stark. Kilómétereket suhantam a levegőben, mire elindultam a küzdő katonák irányába és visszanyertem az eszméletemet. Ahogy kinyitottam a szemem és megláttam, hogy száguldok a föld felé felsikítottam. Azt sem értettem, hogy mi történt az eltelt pillanatokban, az utolsó emlékem az volt, hogy kézenfogva állok a kapu előtt anyukámmal. Az agyam nem volt képes feldolgozni, mi történik, olyan volt, mintha csak álmodtam volna. Próbáltam megállítani magam, de túl gyenge voltam hozzá, csak lassítani tudtam a zuhanáson egy kicsit. Már csak egy méterre voltam a földtől, amikor hirtelen megálltam a levegőben.
-Úristen! - mondtam idegesen. Kapkodtam a levegőt és ekkor tértem teljesen magamhoz és esett le, hogy egyáltalán nem álmodtam az egészet. Tudatosítottam magamban hogy mi történhetett és a testemre néztem. A kék és zöld fény váltakozva vette körbe, így tudtam, hogy Loki is fogott és én is magamat. Amint eltűnt a zöld mágia és már csak a kék maradt meglepődve tapasztaltam, hogy képes vagyok a saját testemet megemelni és a levegőben tartani. Sosem tudtam, hogy én erre képes vagyok. Lassan letettem a lábaimat a földre és Loki is odaért hozzám.
-Sikerült elpusztítani a kaput - mondtam továbbra is erős légszomjjal.
-Észrevettem - mosolyodott el.
-Anyukám? - néztem körül.
-Jól van, megállította magát, ahogy te.
-Lényegében te állítottál meg engem.
-Csak rásegítettem - mondta, ahogy egy hajtincsemet a fülem mögé igazította, majd a kezét nem vette le az arcomról. - Anyukádat is el kellett azért kapni - nézett el Loki. Követtem a tekintetét és megláttam apukámat és anyukámat a földön, ahogy apa tartotta őt, de eszméleténél volt.
Visszanéztem Lokira.
-Mostmár mindenki tudja hogy a kapunak annyi - mondtam.
-Igen... De ez azt jelenti, hogy már félig nyertünk.
-Csak félig? - sóhajtottam fel.
-Ha biztos győzelmet akarunk, akkor az uralkodópárt is ki kell végeznünk. Vagyis a Bosszúállók el akarják kapni őket, de nekem nem tetszik ez a terv, szóval nem is fogom követni.
-Anyukámnak sem tetszett... Megölte a királyt. Kitépte a szívét.
Loki elvigyorodott.
-Máris jobban kedvelem az édesanyádat. Ez azt jelenti, hogy már csak egyet kell levadásznunk. De a kezünkbe kell vennünk ezt az ügyet. Nem hagyhatjuk, hogy túlélje.
-Egyetértek.
Mindketten el akartunk húzódni a másiktól, de képtelenek voltunk rá. Belenéztünk egymás szemébe és megint megszűnt a külvilág. Ennyi rossz után végre újra a béke, a boldogság és a szeretet árasztotta el a testemet. Megszűnt a mellkasomban uralkodó lelki és testi fájdalom egyaránt, csak a közelségére volt szükségem. Az egyik kezemmel megsimítottam az arcát, ő pedig elmosolyodott.
-Mi az? - kérdeztem én is mosolyogva.
-Te vagy az egyetlen ezen a világon, aki képes teljesen elterelni a figyelmem és lecsillapítani az őrjöngő gondolataimat. Itt állunk és csak arra tudok gondolni, hogy te vagy a leggyönyörűbb és a legerősebb nő, akit valaha láttam.
Még szélesebben elmosolyodtam és zavaromban lenéztem, de hamar felemelte az államat.
-Komolyan mondom. Nagyon szerencsésnek érzem magam, amiért pont engem szeretsz a Midgardon elő többmillió férfi közül.
-Te mindenkinél különlegesebb, érdekesebb és csodálatosabb vagy. Senki mást sem tudnék úgy szeretni, mint ahogy téged, Loki.
Közelebb húzódtam hozzá és miközben én megcsókoltam, ő körém fonta a karjait. Az ölelésében biztonságban éreztem magam, a körülmények ellenére is és a csókja megadta a szokásos boldogságlöketet és azt az izgalmat, amit mindig éreztem. Szenvedélyes csók volt, de túl hamar véget kellett vetnünk neki, tekintettel a helyzetünkre.
Ahogy elváltunk lassan, kézenfogva maradtunk és úgy néztünk körül. Megláttam egy-két családtagomat a tömegben, de akit különösen kiszúrtam az Bucky volt. Láttam az arcán, hogy nem teljesen érti, hogy mi történik velem és talán arra várt, hogy segítségkérő jelet küldjek neki. Ehelyett rámosolyogtam. Tekintettel arra, hogy egy nagy üres tér közepén álltunk már kiszúrtak minket és közeledtek felénk. Elengedtük egymás kezét és felkészültünk egy újabb rohamra.