Far From Home

Epilógus

Miközben felöltöztem újra sikerült lecsillapítanom az elmémet. Úgy tettem, mintha csak egy hétköznap lenne, amikor Loki hamar elment dolgozni. Nem halt meg, jól van, csak nem velem.
Az utolsó napokban teljesen felborult a napirendünk, sosem azt csináltuk, amit régen, de általában mindig volt valami fontos teendőm. Jelen esetben azonban azt sem tudtam mihez kezdjek, de képtelen voltam egyhelyben ülni. Úgy döntöttem, hogy meglátogatom Olivert, tehát felmegyek Tessa hálószobájába. Amint kiléptem a szobánkból csupán pár lépést tettem meg mielőtt egy olyan ajtó nyílt ki, amit hónapokkal ezelőtt láttam utoljára. Ahonnan régen kopogásokat hallottam és egy rémült lányt találtam bent, most egy gyönyörű, kisimult, fekete ruhába öltözött jött ki.
-Ally!
-Jane?- lepődtem meg. Hirtelen meghökkentem a fekete öltözete láttán, de aztán eszembe jutott, hogy ő is egy családtagot vesztett el. A férje öccse is elhunyt a csatában.
-Visszajöttem reggel a temetés miatt a szüleiddel együtt - ölelt át.
-Ők most hol vannak?
-Csak az előbb indultak el lefelé.
Nem válaszoltam semmit, csak finoman kibontakoztam az öleléséből.
-Hallottam, hogy tegnap hogyan derült fény az igazságra. Sajnálom, hogy újra át kellett élned, amit a csatatéren.
-Hát igen, tudod... Ilyen ez, amikor összeköt titeket a mágia a pasiddal... és te vagy az utolsó remény arra, hogy életben van... de kiderül, hogy mégsem. Mindenkivel előfordul - vontam meg a vállam.
Jane szomorú volt, de nem akart nekem rontani.
-Látom, hogy átvetted a stílusát.
-Ragadt rám ez-az, a hosszú hónapok alatt. Thor?
-A temetéssel kapcsolatban intézkedik. Most megyek neki segíteni.
-Ó, értem. Én megyek és megkeresem a szüleimet. Megkérdezem, hogy mik a terveik mára.
-Rendben - ölelt meg újból Jane. - Majd találkozunk.
-Igen - válaszoltam, majd elsiettem a szüleim után.
Hamar utol értem őket, mert lelassultak a bámészkodás miatt.
-Sziasztok! - köszöntem nekik. Hátra fordultak és egy meleg mosollyal üdvözöltek rögtön mielőtt a karjaikba vontak. Az ölelésük olyan volt, mint maga a szeretet érzése. Megmosolyogtatott, életre keltette a szívemet és nem akartam, hogy vége legyen. Mégis vége kellett szakadjon egyszer.
-Úgy látom, hogy jobban vagy, mint tegnap - mondta anyukám.
-Igen. Ki tudtam aludni magam és jobban érzem magam így utána.
Észrevettem a fekete öltözetet rajtuk is.
- Miért viselitek ti is ezt?
- Mivel a király elhunyt, így minden asgardi polgár feketét kell hordjon.
- Ez még nem magyarázza meg, hogy ti miért.
- Thor a legjobb barátom - mondta Apa. - Te pedig a lányom vagy. Mindketten egy számotokra fontos embert vesztettetek el.
Egy szomorkás mosoly terült szét az arcomon.
-Nagyon sajnálom, hogy már sosem fogjátok megismerni egymást.
- Én is, Kicsim - ölelt át Apa újból.
Egy kissé lehangoló csönd után én szólaltam meg először.
-Mit terveztek mára?
-Mi csak hozzád jöttünk, de ha a barátaiddal szeretnél lenni azt is teljesen megértjük.
A sok szörnyűség miatt, ami az utóbbi napokban itt ért most leginkább a földi szeretteimmel akartam tölteni az időt. Be akartam vonni őket az asgardi, örömteli életembe.
-Nem, én veletek szeretnék ma lenni.
A szüleim nagy örömmel néztek össze.
-Mi lenne, ha körbe vezetnélek ma titeket itt Asgardban, meg főleg a palotában? Elmesélhetnék egy pár sztorit, egy pár legendát. Nagyon jó lenne.
Hirtelen izgatottá váltam. Beavathattam az általam nagyon szeretett embereket, az életem talán legjobb időszakába és a legjobb helyet mutattam be nekik, amit csak ismertem.
-Remekül hangzik - válaszolta Anya.
-Szupi. Viszont előtte fel kell keresnem az egyik barátnőmet.
-Természetesen. Menj csak - bátorított Apa. - De csak hogy tudd, bármikor visszajöhetsz látogatóba ide és bármikor beszélhetsz a barátaiddal.
Gyorsan megöleltem őket, majd felsiettem Tessához. Mire felértem teljesen kifogytam a levegőből és kellett pár perc, hogy összeszedjem magam. Amíg ezt tettem Oliver kilépett a szobából. Nem a szokásos egyenruháhájában volt, hanem ő is tetőtől talpig feketében. Ekkor tervezett elmenni, de ahogy meglátott már maradt.
-Ally! Szia! - jött közelebb. - Pont hozzád indultam.
-Tényleg? Nem voltam benne biztos, hogy itt vagy ilyen későn.
-Hát... a munkanélküliek aludhatnak egész nap. Valószínűleg le leszek fokozva az eredeti pozíciómba, de egyelőre fel vagyok függesztve.
-Ezért vagy te is feketében.
-Így van. Nem csak a királyomat vesztettem el, de egy barátomat is... Meg persze a legjobb barátomat és rengeteg társamat is.
Mindenkinek nehéz időszak ez.
- Sajnálom, Oliver. De figyelj, Lokinak legalább volt egy barátja. Szerintem ez haladás.
-Volt neki korábban is...
-Igen, de a támadás óta csak te voltál neki.
-Meg persze te.
-Meg persze én - nevettem fel.
Bementünk Tessa szobájába és leültünk beszélgetni egy kicsit. Elmondtam, hogy mi a tervem mára, de megbeszéltük, hogy együtt fogunk ebédelni velük, hogy a szüleim találkozhassanak a barátaimmal. Azt akartam, hogy két világom kapcsolódjon. Már nem volt oka annak, hogy távol tartsam őket egymástól.
Lent találkoztam a szüleimmel és ebéd előtt csak a palota kertjét és az istállót volt időnk körbejárni. Mutattam nekik érdekes és különleges virágokat, fákat és gyümölcsöket. A túránk végén pedig bemutattam nekik  a Loki által ajándékozott lovamat, Aprilt.
És nehéz volt. 
Azt hittem könnyű lesz, ha a szüleimmel vagyok és számomra kedves dolgokról beszélek nekik, de a szívem darabkái nem akartak összeállni ennek a hatására sem. Csak rosszabbodott a kedvem és a fejemben lévő gondolatok is egyre sötétebbek lettek. 2 órán keresztül voltam a szüleimmel, de tovább nem bírtam. Bocsánatot kértem és felmentem a szobánkba. Úgy siettem ahogy csak tudtam. Nem akartam a folyóson sétálva sírva fakadni. Felemelt fejjel, büszkén sétáltam a szobáig, miközben bárhová néztem, őt láttam. Az emlékeim vele olyan élesen döftek belém, mintha maga Loki szúrt volna le újra és újra, a kedvenc tőrjével. Amint beértem a szobánkba, az ajtónak támaszkodtam  és kitört belőlem a sírás. 
Szörnyű volt. Kiabálni sem akartam, csak lefeküdni a padlóra és eltűnni a világból. A szívem túlságosan össze volt törve és a reménytelenség nyomása sem össze, hanem még messzebb tette egymástól a darabkákat. 
Az oldalamon feküdtem a padlón, nyitott szájjal néztem, ahogy a függöny finoman lebeg a beáramló szellő hatására. A szemeim vérpirosak lehettek már, de végre abbahagytam a sírást és csak bámultam az apró mozgásokat. Kopogtatott anyukám az ajtón, de meg sem mozdultam. 
-Kicsim! Itt vagy?
Nem válaszoltam. Túl gyengének éreztem magam ahhoz, hogy akár egy ujjamat is megmozdítsam. Az ajtó viszont zárva volt, így anyukám rájött arra, hogy bent vagyok.
-Készen van az ebéd! A barátaid már odalent várnak. 
A válaszom újbóli hallgatás volt.
-Nem vagy éhes, Ally? Ha úgy gondolod felhozhatom neked... vagy eltehetjük későbbre. Gyere le nyugodtan, amikor csak jól esik. Várunk téged. Szeretlek! 
Szeretlek - ismételtem meg magamban, de én nem Anyának szántam. 
Miért szeretlek? Nem akarlak már... Így nem. Bárcsak ne így éreznék. Nincs értelme, ahogy semminek sem. Nem akarok ebbe a szobába lenni, nem akarok a palotában lenni. Asgardban sem akarok lenni. De Midgardon... Ott is érzem a hiányát. Nem menekülhetek el előle. Nem menekülhetek el saját magam elől. Egy dolgot akarok csak: hogy Loki itt legyen, velem. Ha ez nem lehetséges, akkor egy másik dolgot: hogy ne kelljen többé gondolkodom. Hogy megszabadulhassak önmagamtól és az emlékeimtől. Milyen jó lenne... Lebegni a felhők között, gondolatok nélkül. Hátra hagyni minden problémát és elmenni. Bárhová, csak olyan hely legyen, ahová nem követ a bánat és a fájdalom. 
Órákon keresztül feküdtem a padlón. Nem tudtam magam összeszedni, de legalább a gondolataim elvittek egy szebb helyre, ahol békében voltam. Félálomban láttam egy helyet. Egy fehér, kék ablakkeretes kis tengerparti házat. A naplemente gyönyörű színeket festett rá és a vízre, ahogy megcsillant rajta a napfény. A ház elől gyereknevetés hallatszott, majd a partra futott egy gyönyörű, fekete hajú kislány. Az arcán egy hatalmas mosoly volt és a nevetése a világ legszebb hangja volt. Mögötte sétált ki a partra egy túlságosan ismerős, fekete hajú, magas alak a kezében a legédesebb fiúval, aki szorosan hozzábújt. Az ő arcán is mosoly volt és bár nem értette, élvezettel hallgatta, hogy az édesapja mit mond a testvérének. Aztán az apuka észrevett engem és felnézett. A lemenő nap fényében a szeme jobban világított, mint valaha.