Far From Home

105.

Nem bírtam kiverni a fejemből az álmot egész nap. Próbáltam dolgozni a varázslaton, de nem tudtam másra gondolni, csak az álmomban feltűnő érzésekre és Loki örömteli arcára. Eszembe jutott, amit Oliver mondott. El kellene fogadnom, hogy Loki lehet nem tér vissza és nem kapjuk meg a jövőt, amit megálmodtam. De mi van, ha pont hogy Loki ültette a fejembe ezt a képet? Hogy jó érzésekkel árasszon el és megnyugtasson?
Folyamatosan oldalt változtattam. Egyszer bizakodtam egy jobb jövőben, egyszer pedig csak a rosszat voltam képes látni. Végül mindig sikerült összeszednem magam és optimistaként gondolkodni.
Megkapaszkodtam, mielőtt lezuhantam volna és felhúztam magam, így sosem értem földet.
A nap már ment le, amikor Thor értünk jött. Megkérdezte, hogy készen állok-e, én pedig bátran azt feleltem, hogy igen. Hazudtam, nem akartam visszatérni Asgardba, ami a helyszínként szolgált a legnagyobb örömeimnek és a legrosszabb fájdalmamnak. Kezdtem egyre jobban szétesni, ahogy újra meg újra azt hallottam, hogy egyre kevesebb a valószínűsége annak, hogy Loki életben van. De nem engedhettem meg magamnak. Tudtam, hogy még többet vesztenék, ha magamba zuhannék. És fogalmam sem volt, hogy hogyan raknám össze magam újra.
Egy zöld ruhába tértem vissza Asgardba a szüleimmel és a könyvekkel. A barátnőim eljöttek közsönni, de Thor nem hagyta, hogy beszélgessünk. Azt mondta, hogy minden perc számít. Dühös voltam rá eleinte, de megértettem. Féltette az apját. Én is ugyanígy tettem volna a helyében. A trónterem felé igyekeztünk, ahol utoljára Lokival jártam. A szívem a torkomban dobogott, lüktettek az ereim. Nagyon ideges voltam, féltem attól, hogy nem fogom tudni teljesíteni a varázslatot és ezzel nem csak, hogy megszegem az ígéretem, de csalódást okozok Lokinak és magamnak is. Ahogy az ajtó kinyílt muszáj volt megszólalnom, hogy ne induljak el megint a föld felé.
-Lokival van kapcsolatban van valami hír?
Elindultunk a tróntgerem közepe felé, ahol egy kényelmes kis fotelben foglalt helyet Odin és a trónt nézte.
-Majd megbeszéljük, rendben? - tette Thor a hátam mögé a kezét, hogy ne lassítsak le.
-Én most szeretném tudni.
-Most egy dologra kell koncentrálnod, Ally: egy ember életét kell helyrehoznod.
-Honnan veszed, hogy nem volt boldogabb azzal az élettel, amit Loki neki adott?
Amint kimondtam, már megbántam a szavaimat. Ezzel szinte azt mondtam ki, hogy Odin lehet boldogabb a fia nélkül.
Odaértünk mellé és az őrök arrébb mentek.
-Miért lenne jobb boldogan éli egy hazugságban, mint... - kereste a megfelelő szavakat. Ő nem szomorút akart mondani, de az illett ide, így befejeztem helyette.
-Szomorúan élni az igazságban? Nem tudom, Thor. Tényleg, egy igazi rejtély számomra - tettem keresztbe akarom.
-Mi rejtély számodra, Gyermekem? - hallottam Odin hangját. Csak egy kedves öregembernek tűnt a székben ülve.
-Az, hogy milyen életet élt - válaszoltam. Itt mindkét életére gondoltam.
-Ó, én csodásat! De ne mondjon ilyet, Gyermekem, hiszen még nincs vége az életemnek!
-Ó, ezt örömmel hallom. És tudja, hogy mi történik most?
-Természetesen. A fiam - mutatott Thorra - idehozott, ebbe a csodálatos palotába, Franciaországba, hogy kapjak egy kis orvosi segítséget. Sajnálatos módon, egyre több dologra nem emlékszem. Apróságokra, de nagyobb dolgokra is. Én is örülnék annak, ha újra a régi lennék.
-Megteszem, amit tudok - hajoltam le hozzá.
-Nem túl fiatal maga ahhoz, hogy orvos legyen?
Elmosolyodtam. - A másik fia képzett ki engem, tehát jó kezekben van.
-Van egy másik fiam? - kerekedtek el a szemei. Erre eltűnt a mosoly a számról. Loki kitörölte magát az emlékezetéből, vagy éppen nem szőtte bele magát az új történetébe.
-Mindjárt helyrehozom - válaszoltam, majd a jobb tenyermet Odin homlokára helyeztem és elmormoltam az egyszerű részét a mágiának. Egy mély, hipnotikus áloma helyeztem az istent, úgy hogy hozzáférjek az emlékeihez. Ezt követően a háta mögé mentem. Összenéztem Thorral és tiszta aggodalmat láttam a szemében. - Helyrehozom - ismételtem, majd rátettem mindkét kezem Odin halántékára.
Elkezdtem mondani a betanult szöveget, mint gyerekkoromban a verseket szavaltam és közben proóbáltam megtalálni a kapcsolatot. Loki mágiájára koncentráltam, de beletelt egy kis időbe, mire megtaláltam. Már értettem, miért kellett a kötődés. Aki nem ismerte Lokit és a mágiáját jól, az sosem találta volna meg. A horgonyom a nyakláncom volt és a benne lévő varázslat. Amint rábukkantam belekapaszkodtam és egy pillanat alatt mindenem elzsibbadt és az egyik végtagomat sem éreztem többé. Olyan érzés volt, mintha súlytalanul lebegtem volna a felhők között.
Ahogy kinyitottam a szemem, egy kis takaros családi ház előtt álltam a sziklás tengerparton. Egy faház volt, barátságos és hívogató. A háttérben sötét felhők húzódtak és a nap sem sütött. A zöld olyan zöld volt, mintha világított volna. Semmi nem volt azon kívül, így benyitottam a vörös ajtón. A konyha és az egybenyitott étkező tárult elöszőr a szemem elé. A sárga fényű lámpák bevilágították a házat. Hirtelen egy jelenetet láttam. Ebben Odin fiatalon ült az asztalnál. Egy szőke hajú, kék szemű kisfiú ült az ölében és egy hölgy szolgálta fel éppen a vacsorájukat. A szépséges anyukát persze egyből felismertem, pedig sohasem láttam: Frigga volt az. A hangulat vidám volt és olyan családias, hogy legszívesebben én is leültem volna hozzájuk. Amint Frigga nevetése felhangzott a jelenet elkezdett elhomályosodni és eltűnt. Csak a nevetés visszhangjait hallottam kicsivel tovább. Egy furcsa érzés kerített hatalmába. Az, amit Loki közelében éreztem, illetve a mágiája érzése. Elindultam abba az irányba, ahol éreztem. Több zárt ajtó mellett elsétáltam, amíg nem értem oda egy egyszerű fa ajtóhoz. Valami azt súgta nekem, hogy be kell mennem. Kinyitottam az ajtót és egy átlagos hálószoba termett a szemem előtt. Az érzés, ami ide hozott viszont megszűnt. Rossz helyen voltam, így visszaléptem és becsuktam az ajtót és ekkor az érzés visszatért. Tudtam, hogy az ajtó mögött kell legyen valami, de nem az, amit én találtam. Rátettem a kezem a kilincsre újra és a másik kezemmel megfogtam a nyakláncot. Éreztem, ahogy Loki mágiája a nyaklánc felől a kezembe áramlik, mint egy meleg hullám. Amint az ujjaimba ért, az ajtó a kilincstől kezdve elkezdett befeketedni. Ámulattal néztem, ahogy teljesen sötétté változik, miközben az érzés egyre erősödött bennem. Ez már nem csak ösztönös volt, hanem mintha ez a láthatatlan erő vonzott volna maga felé. Mintha Loki vonzott volna. Kinyitottam újra az ajtót, de ekkor egy lépcső termett a szemem elé. Nem volt egy megnyugtató látvány. A lépcsőn nem voltak korlátok és mindenhol sötétség vette körül. A végét nem is láttam, mivel teljesen elnyelte a feketeség. Hideg levegő áradt felém, amely miatt megborzongtam. Emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy miért csinálom, amit csinálok. Megjelenítettem a kék tűzet a kezembe, hogy legalább valamennyit lássak és elindultam lefelé. A lépcső hamarosan elkezdett szélesedni és egy vízszintes ovális alakú területet adott ki. Onnan négy lépcső vált külön. Szerencsére az erős vonzás miatt rögtön tudtam, hogy merre kell menni. Még kétszer szembesültem ugyanilyen választási lehetőséggel, majd végre leértem a lépcső aljára. Amint mindkét lábammal leléptem az utolsó lépcsőfokról is, fáklyák gyulladtak fel. Egy arany mintákkal kirakott, magas ajtót láttam meg. Egyből felismertem: az asgardi trónterem ajtaja volt. Így már a vonzás sem kellett, hogy tudjam jó helyen vagyok. Benyomtam a nehéz ajtót, teljes testsúlyommal nekidőlve sikerült csak megmozdítanom. Kinyitottam addig, hogy éppen beférjek rajta. Odabent azt hittem káprázik a szemem. A trónterembe léptem be, de sokkal hosszabb volt, nem is láttam a végét. Az első oszlop felfénylett zölden. Odasétáltam és ráraktam a kezem. Át volt itatva Loki mágiájával, de nem csak amiatt volt érdekes. Amint hozzáértem a szemem elé tárult egy kép, ahogy Loki áll előttem. Egy békés helyen vagyunk, egy faluban. Körülöttünk nagyon kevés ember van, pedig az utcán állunk egy kétemeletes ház előtt. Hideg van, én nyakig be vagyok öltözve. Egy kerekesszékben ülök és egy meleg pokróc van az ölemben.
-Ígérem, meg foglak látogatni minden héten. Sajnálom, hogy ezt kellett tennem, de nincs más választásom. Uralkodásra születtem, de mostmár tudom, hogy sosem gondoltad, hogy képes vagyok rá. Szerencsére nincs szükségem a véleményedre és mostmár az engedélyedre sem. A kezembe vettem az irányítást és nem tervezem átadni másnak.
Sóhajtott.
-Indulnom kell. Még találkozunk, Apám.
Mondta, majd a homlokomra tette a kezét, én pedig magamhoz tértem a különleges trónteremben. Elvettem a kezem az oszlopról és visszasétáltam az ajtó elé. Valószínűleg az egyik utolsó emléket láttam, amit Loki eltemetett ide. Tudtam, hogy hogyan kell felhoznom a felszínre ezeket az emlékeket, de nem tehettem egyesével. Fogalmam sem volt, hogy az meddig fog tartani, hiszen nem is láttam a terem végéig. Tehát mindet egyszerre kellett felvinnem.
Elfogott a kétségbeesés érzése. Megint attól tartottam, hogy nem fog menni. Ez egy nagy varázslat volt, ahhoz hasonló, mint amikor a kaput kellett tönkretennem. Az sem ment egyedül, így el sem tudtam képzelni, hogy ezt hogyan fogom végigcsinálni magam. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy módot találok arra, hogy anyukámat lehozzam magammal. És ekkor tettem ökölbe a kezem.
Loki segített nekem megtalálni önmagam. Úgy kezelt, ahogy akartam és én úgy is viselkedtem. És ezen nem fogok változtatni. Nem kell az anyukám, én nem vagyok egy óvodás gyerek. Egy erős nő vagyok, aki bármit képes megvalósítani, amit csak akar. Ezt is meg tudom csinálni.
Letérdeltem és a két tenyeremet a padlóra helyeztem. A szemeim is izzottak, ahogy neki kezdtem a varázslatnak. Itt nem volt szükség varázsigére, hanem szó szerint fel kellett vinnem a felszínre az eltemetett emlékeket. Láttam, ahogy mindent beborít a kék fény és éreztem, ahogy elkezd remegni az egész terem. Rövid időn belül olyan hangos lett az emelkedő tömegek hangja, mintha csak egy épület dőlt volna össze mellettem. Fájdalmat éreztem minden végtagomban, ahogy az erőmmel egyre feljebb és feljebb vittem az emlékeket. A fájdalom viszont csak arra ösztönzött, hogy még gyorsabban csináljam, hogy minél hamarabb vége legyen. Elkezdtem sikítani. Úgy éreztem, hogy könnyebb elviselni, ha kiadom magamból. Aztán egyszercsak megállt. Nem ment feljebb és ekkor mindkét tenyeremet felemeltem a földről. A sarkamra ültem, ahogy körülnéztem. A hirtelen csendtől sípolt a fülem és kifogytam a szuszból. A leomlott falak miatt láttam a környezetet: a szürke eget és a ragyogóan zöld füvet. Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt, majd elmosolyodtam. Elöntött a büszkeség érzése. Nem sokáig élvezhettem azonban, mivel egyre homályosabbá és sötétebbé vált az előttem lévő tér, amíg végül el nem tűnt teljesen.
Amikor legközelebb kinyitottam a szemem apukámat láttam meg és a trónterem plafonját. Úgy nézett rám, mint ahogy egy sérült kisállatra szokás: aggodalommal telve és szomorúan. Mondott valamit, de a fülem sípolásától nem hallottam.
Felültem és abban a pillanatban megláttam a ruhámat díszítő piros cseppeket. Ahogy egy újabb esett a zöld anyagra rájöttem, hogy honnan származik. Feltehetően ez a varázslat jobban kivett, mint ahogy megszoktam és még az orrom vére is megeredt. Az anyukám egy zsebkendőt nyújtott nekem, közben kezdett visszaérni a hallásom is.
-...lehet...és nem hall.... csak minket - mondta Anya. - Ennek... más... volna történnie.
Csak szavakat tudtam kiszedni egy ideig. A látásom továbbra is homályos volt és szédültem.
-El kellene vinnünk egy orvoshoz. Nem, inkább ide kellene hívni - jelentette ki Apa. - Elmegyek én érte. Thor, te maradj itt és te is Lyra.
-Nincs szükség rá - válaszoltam. Végre teljesen kitisztult a hallásom, a látásom és a zsebkendőre nem csepegett már több vér. Apukám letérdelt mellém.
-Jobban vagy? Akkor is meg kellene nézzen valaki.
-Nem - kapaszkodtam belé, hogy felálljak - ez... normális - egyenesedtem ki.
-Te tudtad, hogy ez lesz?
-Azt nem, hogy pontosan ez, de feltételeztem hogy nagyon ki leszek merülve utána.
-All, kifejezhetetlenül hálás vagyok, hogy ennyi mindenen keresztül mentél, csak hogy nekem segíts. Nekem, aki tönkretette az életedet az öcsémmel.
-Tudom, hogy ez mennyire fontos volt neked, Thor. Szerintem te is megtennéd értem.
Thor egy mosollyal az apjához fordult.
-Apám... Tudod, hogy hol vagy?
-Egy hatalmas és gyönyörű palotában... Franciaországban.
Thor meghökkent arccal nézett az apjára, én pedig szintén Odin elé siettem.
-Nem... Nem értem - ráztam meg a fejem, ami még mindig kicsit kótyagos volt. - A könyvek szerint vissza kellene térjen.
-Talán idő kell neki - szólt közbe anyukám.
-Lehetséges - helyeseltem. Thor arckifejezése azonban nem változott. Attól tartottam, hogy mindjárt nekem ugrik. Kijelenti, hogy az én hibám, csak eljátszottam az ájulást, mert Loki megtanított tökéletesen hazudni és csak neki akarok segíteni, ezért nem is csináltam semmit.
-Én... felhoztam az emlékeit a felszínre. Biztos vagyok benne... Nem eshettek vissza. Talán jobb lenne, ha újra elolvasnám a leírtakat. Lehet valami elkerülte a figyelmem... - elindultam, de Thor karon ragadott. Ha apukám nem lett volna ott, attól féltem volna, hogy pofon vág. Nem mintha nem tudtam volna visszaütni vagy kivédeni, de a szemem sarkából láttam, ahogy Apa is készenlétbe áll.
-Ne menj - mondta végül gyengéden Thor. -Biztos vagyok benne, hogy te nagyon jól felkészültél és mindent megtettél, amit lehetett. Köszönök mindet - elengedett. - Úgy tűnik, hogy az öcsém még a síron túl is játszik velem.
-A síron túl? - kérdeztem vissza. Nem tetszett ez a szó fordulat.
-Ally... Már csak egy dolgot tehetünk. Ha az sem válik be, akkor biztosak vagyunk abban, hogy Loki nem szórakozik velünk.
-Tessék? - kérdeztem földbe gyökerezett lábakkal.
-Minden egyes vizsgálat arra mutat, hogy az igazi Loki van nálunk. Nem találtunk a testébe mágiát, de minden apróság az igazi Lokival egyezik. Minden sebhely és születési jegy a testén. Az, hogy jégóriás is és hogy Alfheimből is vannak felmenői, amiről korábban nem is tudtunk, de utána néztem. Megtudtam, hogy mit kerestetek ott és hogy hogyan halt meg az ottani királynő, vagyis Loki biológiai anyja. Ally, még a hátramaradt isteni energiákat is felleltük benne. Azt csak egy isten igazi holttestében lehet.
Elfordultam tőle.
Nem akarom ezt hallani.
-Egyetlen mód van, amit nem teszteltünk még: téged. Be engedünk hozzá téged... Talán te találni fogsz valamit, ami azt sugallja, hogy életben van vagy előjön érted.
Én nem akarok bemenni oda. Láttam ahogy a csatatéren feküdt és ez éppen elegendő a szívemnek. Nem akarom újra látni az élettelen szemeit. Képtelen lennék elviselni.
-Nem, én nem mehetek be oda - válaszoltam továbbra is a földet bámulva.
-Nem muszáj bemenned Ally - mondta nyugodtan Thor. - De ha nem mész be, akkor mindenképpen megtartjuk a temetését holnap.
Ennek hallattán könnyek gyűltek a szemembe. Ránéztem az üres trónra, ahol Lokit láttam annyiszor. Visszaemlékeztem a mosolyára, amivel fogadott, amikor odamentem hozzá. Amikor már együtt voltunk általában nem állt meg ennyivel a dolog: sokszor lejött hozzám, hogy megöleljen. Egyszer a saját kezében vitt fel a trónhoz, hogy aztán beültessen és megnézze, hogyan festek. Először elképedt és azt hittem, hogy bókokkal fog elhalmozni, de aztán azt mondta, hogy borzalmasan festek és ez neki sokkal jobban áll, így újra fel akart emelni, de én visszavágtam, majd amint hozzámért elkezdtem csikizni. Ez sem vált be és helyette ő csikizett, ameddig nem visítottam a nevetéstől. Ez a viselkedés egy igazi, méltóságteljes királyra és királynőre vallott.
Az emlék azonban nem érte el a hatását. Elmosolyodtam, de az nagyon hamar sírásba fordult át. Anyukám egyből a karjaiba vont, én pedig nem utasítottam el.
-A fiam?- hallottam Odin hangját a háttérben.
-Igen, Apám? - hajolt le Thor.
-Loki elhunyt?
A meglepődés hatására elapadtak a könnyeim. Talán mégsem csesztem el annyira. Legalább egy dolgot jóvá tettem, ami fájdalmat okozott a családomnak. Aminek Thor is a tagja, hiszen Loki is az.
-Apám, emlékszel Lokira?
-Mindenre emlékszem - mondta idegesen, majd felpattant a helyéről. Thor félre állt. - Frigga hol van? Ha tud erről, bizonyára le van sújtva.
Kibontakoztam anyukám öleléséből.
-Szerintem idő kell, hogy minden rendesen vissza térjen - töröltem meg a szemem.
-Reméljük így van. Apám? Édesanyám már évekkel ezelőtt elhunyt.
-Ne beszélj badarságokat!- intette le.
-Jobb lenne, ha most magunkra hagynátok. Ally, kérlek gondold át a kérésemet...
Odin közbeszólt.
-Miért pont te lennél az, aki rájönne, hogy a fiam meghalt-e vagy nem?
-Mert ő volt életem szerelme.