Far From Home

93.

A kapcsolat megszakadása után egyből Loki felé fordultam.
-Harcolni fogok - jelentettem ki. - Nem hagyom el ezt a palotát.
-Kénytelen leszel, Alyssa. Ez az egyik feltétel, amit szabtak. És sosem engedném, hogy harcolj.
-Mond csak, akkor mit csináltál, amikor elküldtél a kapu megsemmisítését elvégezni?
-Nem tudtam, hogy sok őr lesz. Hetekig vizsgáltuk a helyet és korábban nem voltak, főleg a csata miatt azt is vártuk, hogy majd eljönnek egy páran onnan is.
-Mégis megküzdöttem velük és élek, nem?
-De ez most egy teljesen más szituáció. Nagyobb veszélyben leszel, mint valaha. Mindenhonnan támadni fognak, több százan akarnak majd megölni.
-Loki... - fogtam meg a kezét. - Kérlek... higgy bennem! Könyörgöm, bízz bennem és a képességeimben!
-Alyssa, - egy tincset a fülem mögé igazított - tudom, hogy milyen csodálatos vagy. Tudom, hogy milyen erős vagy és kitartó. Tudom, hogy képes lennél rá, de... nem engedhetem akkor sem. Nem bírnám elviselni, ha miattam vesznél oda a csatamezőn. Képtelen lennék magammal élni, tudva, hogy miattam nem nevethetsz és nem mosolyoghatsz soha többé. Hogy ebben a világban megszűnsz létezni.
-Akkor mond... szerinted én hogy érzek? Belerohansz egy ilyen csatába, tudva, hogy te vagy a fő célpont. Mi lesz velem, ha te meghalsz? Erre még nem gondoltál?
-Én sosem halok meg - mosolyodott el, hogy enyhítse a szomorúságom. - Addig nem, ameddig van miért életben maradnom- simította meg az arcom.
-Az, hogy én harcolok egy kockázat, amit vállalnunk kell mindketten. Ez a sorsom, Loki. A szüleim szuperhősök és a pasim egy szupergonosz. Ez az életem és én nem fogok elfutni előle. Neked pedig nincs jogod beleszólni a döntéseimbe. Hagynod kell, hogy úgy éljem az életem, ahogy én szeretném. A szüleim korlátoztak, de melletted mindig is úgy éreztem, hogy szabad vagyok. Engedd meg, hogy az is legyek.
Magához ölelt. A szavaim végre igazán hatást gyakoroltak rá.
-Sajnálom - mondta, mire kicsit elhúzódtam tőle. - Én bízom benned, valamint elfogadom és tiszteletben tartom a döntésed, Alyssa. De a tervünk alapja azon múlik, hogy te elhagyod-e ezt a palotát vagy nem 5 óra múlva. Ebben most nem én döntök. Nem én irányítok, te is hallottad. A legrosszabb, hogy kénytelen vagyok elfogadni. Semmi mást nem tehetek. Meg kell mentenünk Asgardot, a Földet és magunkat is. Más megoldás nincs csak az, ha együtt működünk velük.
-Szóval 5 óránk maradt - léptem hátra. - El kell köszönnöm a barátaimtól - mondtam ledöbbenve. Nagyon rossz érzés volt kimondani.
-Nekem is el kell intéznem pár dolgot illetve ki kell találnom, hogy hogyan csapjam be Thort. Nem kaphatja meg a mágiámat.
-Egy óra múlva itt?
-Egy óra - bólintott, majd egy újabb szoros ölelés után kimentem a szobából.
Először a szobámban lévő barátnőmért mentem, akit szó nélkül karon ragadtam és felvittem Tessához. Bekopogtattam hozzá egyszer, majd kétszer, majd háromszor. Már negyedjére akartam újra kezdeni, amikor kinyitotta az ajtót. Már aludhatott, mivel odabent szinte teljesen sötét volt és nagyon fáradtnak látszott.
-Mi történt?- kérdezte.
-Bejöhetünk?
Theresa bólintott, majd kitárta előttünk az ajtót. Bent meggyújtottunk egy pár gyertyát, majd leültünk Tessa ágyára. A lányok várták, hogy mondjak valamit, de nem tudtam, hogy kezdjek hozzá. Még én sem igazán dolgoztam fel, hogy milyen rossz helyzetben vagyunk.
-Ally? - szólított meg Lucy. - Mi a baj?
-Lehet, hogy soha többé nem látlak titeket - könnyezett be a szemem. A lányok összenéztek.- Beszéltünk Thorral és nem volt valami kecsegtető, amit mondott. Feltételeket szabtak a segítségért cserébe és természetesen egyik sem nekünk kedvez. Nekem 5 órám van elhagyni Asgardot. A szüleimet ismerve soha többé nem jöhetek ide utána. Nem tudom, hogy mi lesz holnap... Nem tudom, hogy a terv működni fog-e vagy szeretteim egyáltalán túl fogják-e élni a csatát. Engem nem engednek harcolni, pedig ez az egész az én hibám. - A plafonra néztem. - Az én hibám, hogy ezek a szörnyű emberek itt vannak és hogy ilyen helyzetbe kerültünk. És most fogalmam sincs, hogy mi lesz a jövőben. Nem akarok elmenni innen, lányok - néztem rájuk. - Asgard az otthonommá vált és ti a családom vagytok. Nem akarlak itt hagyni titeket és nem bírom a gondolatát sem annak, hogy soha többé nem találkozunk. Borzasztóan szeretlek titeket és képtelen vagyok nélkületek elképzelni az életem. Soha nem voltak nálatok jobb barátaim.
A lányok két oldalról átöleltek.
-Ugyanígy érzünk - mondta Lucy. - Sosem hittem volna, hogy ilyen csodálatos barátaim lesznek.
-Nekem mondod? - hajolt el Tessa. - Az életem a Földön borzalmas volt. Enyhén szólva is rettenetes barátaim voltak és egy még rosszabb családom. De amióta itt vagyok az életem teljesen más lett. Végre boldog vagyok. Én sem bírom elképzelni az életem két ilyen bolond barátnő nélkül.
Letöröltem a könnyeimet.
-Nincsen más lehetőségem, mint elmenni, de megpróbálok vissza térni ide,amint lehet. Ígérem, rajta leszek.
-Annyira sajnálom, hogy így alakult ez az egész végül. Azt hittem, hogy te leszel a királynő, Lucy a komornád, - vagy micsoda - és én pedig a ruhaterveződ- mosolyodott el - és az életünk végéig együtt maradunk, azoknak az oldalán, akiket szeretünk. De ezzel a háborúval most mindnyájunk boldogsága kétséges lett és mindent elveszíthetünk.
Ilyenkor az ember rájön arra, hogy milyen értékesek az életében lévő dolgok, amiket azelőtt talán nem is tartott nagyra és nem is gondolt bele - gondoltam, ahogy végig néztem a barátnőimen. Rengeteg támogatást és boldogságot adtak. Nagyon szerettem őket. Kitártam a karom, így újra átöleltek engem. A hosszú ölelés után megmondtam nekik, hogy még van körülbelül negyven percem és határozottan beszélnünk kell valami boldogabb témáról, így Tessa elővette a legújabb ruhát amin dolgozott, majd miután azt megnéztük lefeküdtünk az ágyra egymás mellé és beszélgettünk. Nosztalgiáztunk, igazából. A közös élményeinkről beszéltünk és azokon nevettünk. Csodálatos volt nevetni velük és egy rövid időre megfeledkezni a szomorú jelenről és visszabarangolni az élményekkel teli múltba. Lucy volt az, aki még nagy hírekkel szolgált. Elmesélte, hogy újra összejöttek Kiriennel és egy hatalmas őrültségre készültek. Azt beszélték, hogy amint kicsit lecsillapodik a helyzet, ők el fognak szökni. Fogják a legfontosabb dolgaikat és eltűnnek Asgardból. Rájöttek arra, hogy őszintén szeretik egymást, bármilyen ellentétük is volt a múltban és nem hagyják, hogy bármi közéjük álljon többé. Lucy elmondta, hogy valahogyan mindenképpen felveszi a kapcsolatot velünk, csak idő kérdése mire kitalálja hogyan. Nagyon régen láttam őt ilyen boldognak és megmelengette a szívemet az öröme.
Amikor letelt az az egy óra az ajtó mögött a szobában álltunk meg. Tessa átadta az utolsó ruhát, amit hajnalban terveztem felvenni, illetve valamit, amire azt mondta, hogy meglepetés. A meglepetés meglehetősen nehéz volt, de nem panaszkodhattam. Ahogy rájuk néztem elmosolyodtam, de a szemembe megint könnyek gyűltek.
-Remélem még fogunk találkozni - mondtam.
-Fogunk!- mondta határozottan Tessa.
-Addig is nagyon fogtok hiányozni - öleltem át őket. - Szeretlek titeket.
-Mi is szeretünk - válaszolták szinte egyszerre. Kiléptem a folyosóra és még egyszer hátra néztem rájuk. Az ajtóból nézték, ahogy távolodom tőlük. Elfordultam tőlük, amint éreztem, hogy sírni fogok. Hallottam, ahogy becsukódott magam mögött az ajtó és akkor megálltam. Felnéztem a plafonra. Iszonyatos érzés volt a tudatában lenni annak, hogy lehet, hogy soha többé nem fogom látni a legjobb barátaimat és már tudni sem fogok róluk. Tudtam, hogy valahogyan kapcsolatba kell lépnem velük a jövőben, ha valaha még hallani akarom a hangjukat. A könnyeimmel küszködve mentem lefelé a még éjszaka is ragyogó palotában. Úgy éreztem, hogy sosem volt még olyan gyönyörű, mint akkor éjjel. Lélegzetelállító volt, ahogy a gyertyák sárga fénye megvilágítja a kecses mintákat a falon és ahogy az arany felragyog tőle.
Imádtam ezt a helyet, a számtalan jó emlék miatt különösen. Tudatában annak, hogy soha többé nem láthatom, minden apró részletet megfigyeltem. Az ötödik emeleten leültem a lépcsőre. Úgy éreztem, hogy a lábam nem visz tovább. Nem akar kivinni a legszebb álomból, amiben valaha voltam.
Összehúztam magam a lépcsőn és némán sírtam, miközben az aprólékos arany díszeket bámultam a falon. Úgy éreztem, hogy két életet éltem és most készülöm hátra hagyni az egyiket, az összes csodájával együtt. Megráztam a fejem, ahogy eszembe jutott újra, hogy soha többé nem jöhetek ide. A negatív gondolkodás teljesen elhatalmasodott felettem és tudtam, hogy össze kell szednem magam. Azt mondtam magamban, hogy ez egyszerűen lehetetlen és nem fog megtörténni. Vissza fogok térni ide és visszakapok mindent, amit egyetlen éjszaka alatt elvesztettem. Mindent el fogok követni érte, hogy vissza térhessek és nem fogom ezt elengedni ilyen könnyedén.
Egy alak ült le mellém. A zöld szín olyan feltűnő volt, hogy egy pillanatig sem gondolkodtam, hogy ki az.
- Mit csinálsz itt? - kérdezte lágy, simogató hangon.
Letöröltem a könnyeimet. - Csodálom a palotát. Na és te? - néztem rá.
-A könyvtárban jártam.
-Igen? Ma én is voltam ott - néztem előre újból. - Eszembe jutott, amikor muffint sütöttünk. Emlékszel? Az én hülye ötletem volt és te nem akartál belemenni, aztán... aztán tudjuk mi történt - nevettem fel az emlékek hatására. - Meg kellene ismételnünk valamikor.
-Meg fogjuk, mindenképpen.
-Ígéred? - néztem rá újból, de a kérdés hallatán ő elfordította a fejét. Most semmit sem tudott megígérni nekem.
-Megértem... De én egyet megígérek neked - fogtam meg a kezét. - Küzdeni fogok értünk. Mindent meg fogok tenni, hogy ha az egész lezárul újra együtt lehessünk. Ígérem, hogy nem fogom feladni.
-Én is ígérem, hogy minden tőlem telhetőt meg fogok tenni - nyomott egy finom csókot a kezemre.
Felállt, de a kezemet nem engedte el.
-Gyere! Ne üljünk itt a hideg kövön, még a végén megfázol.
-Az lenne a legnagyobb probléma most, mi?- néztem fel rá.
-Hát nem lenne kellemes.
Ahogy felhúzott a fülembe suttogott, hogy senki se hallja.
-Úgy hogy küzdenél az oldalamon?
Elmosolyodtam e hallatán. Tőle már ennyi feldobta az önbizalmamat és egy igazán erős nőnek éreztem magam, mint aki bármit véghez vihet. Pedig csak pár szó volt és mégis... A tartalma sokat jelentett nekem.
A kezeinket összekulcsolva sétáltunk el Loki szobájáig. Úgy bámultam a falakat és ámultam rajtuk, mintha először láttam volna őket, pedig több, mint fél éven át mindennap elsétáltam ezeken a gyönyörű folyosókon. Volt egy érzésem, hogy soha többé nem látom az aranyozott mintákat és ablakkereteket és utoljára sétálok végig a folyosón. Amint beértünk a szobába, lassan csuktam be az ajtót, miközben kifelé kukucskáltam. Loki csendben nézett engem.
-Jól vagy?- kérdezte.
Nem akartam válaszolni, mivel féltem, hogy újra sírásban török ki, mint egy gyerek.
-Eszembe jutott, amikor először jöttem ide - mondtam, közben az erkélyhez sétáltam és kinéztem az ajtón. - Sokáig lenyűgözőnek tartottam ezt a helyet. Még mindig elképedek rajta, ha jobban belegondolok hol vagyok és kicsit jobban megfigyelem a körülöttem lévő dolgokat.
-Én itt élek többszáz éve és én is annak tartom - állt mellém.
-Tudod - fordultam felé - ha most egy idegen, aki a számomra legkedvesebb emberek ellensége felajánlaná, hogy menjek vele... A képébe nevetnék. Olyan gyerek voltam, amikor idejöttem. Képes voltam mindent hátra hagyni, csak hogy egy hülye veszekedés miatt visszavágjak. Borzasztóan gyerekes voltam - dörzsöltem meg a szemem.
-De rengeteget változtál.
Összehúzott szemekkel pillantottam fel rá.
-Jó, nem rengeteget, de ebben a témában teljesen. Ne aggódj emiatt! - fogta meg a vállam.
-Rettenetes voltam.
-Gondolj bele abba, hogy ha nem tetted volna meg, mennyivel máshogy alakult volna az életed. Hogy jobban vagy rosszabbul azt te döntöd el.
Ahogy felnéztem újra láttam, hogy mosolyog. Pontosan tudja ő is, hogy bármilyen gyerekes is volt, az életem legjobb döntése volt. Egy villanást láttam a szemem sarkából. Odakaptam a fejem és türelmetlenül néztem a Szivárvány-híd felé. Ekkor az ég újra felvillant és egy gyönyörű, lilás csík cikázva csapott egy magas fába. Az arcom végre újra felragyogott. Ahogy meghallottam a dörgést, mosolyra húztam a szám és egy pillantást vetettem Lokira, majd az újabb fényvillanásra elnéztem. Egy pár pillanat múlva visszanéztem és ugyanazt arckifejezést láttam. Loki egy halvány mosollyal az arcán, megigézve nézett rám.
Régen utáltam, ha vihar kerekedett, de már ellentétes volt a helyzet. Izgatott és boldog lettem tőle, mintha az érzéseim egyezni akarnának az időjárással. Ezen kívül, amint Lokira néztem eszembe jutott a vele töltött első éjszakám.
Végig simította az ujját az arcomon. A helyzet kiszámíthatatlansága ellenére is a szokásos biztonságot találtam meg a szemeiben. Az egyik kezével továbbra is arcomat cirógatta, a másikat a derekamra helyezte. Gyengéden közelebb húzott magához és lassan egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Túl sok időnek is éreztem, mire végre össze találkoztak az ajkaink. Annál jobb érzés volt, amikor viszont végre beteljesült amire vágytam. Egy percet sem bírok nélküle, hogyan éljek túl napokat, ha visszakerülök? Gondolni sem akartam rá, így inkább hagytam az érzéseket úgy menni, ahogyan jöttek. Kivéve a jó érzéseket. Azokba kapaszkodtam, mintha azon múlt volna az életem. Nem sok idő kellett, hogy ezek az érzések teljesen átvegyék az irányítást és a csókba fojtsam mindet, ezzel kiadva magamból a jót és a rosszat is. A másik oldalról is ezt éreztem, így hamar a szenvedély lett mindkettőnk számára a legerőteljesebb érzelem. Gondolkodás nélkül lépkedtem el az ágyig, közben csak éppen-éppen váltunk szét. A hátamra estem, de a pihe-puha ágyba érkezni olyan volt, mintha egy felhőre estem volna, különösen a bennem tomboló érzések miatt.
Az egyre hevesebb dolgok egymást követték és én teljesen megfeledkeztem a minket körülvevő szituációról. Csak mi léteztünk, a világ meg is szűnt körülöttem. A felvillanó fények betöltötték a szobát és a hangos dörgés, olyan volt mint egy aláfestő zene. Az összes bánatunkat, feszültségünket és örömünket is kiadtuk magunkból.
A felhők között lebegtem még amikor összebújtunk és az ágyból néztünk kifelé. Ahogy átöleltem, végre éreztem. Egyedül vele bújhattam el a világ fájdalmai elől, de ő volt az egyetlen, aki megmutatta nekem a világot. Ő volt az, aki éreztette velem, hogy milyen élni.
Élni akartam.
Nem akartam elegedni, bármi legyen is az ára.
Némán bámultunk kifelé, mintha elbújtunk volna a világ elől és addig maradhattunk volna, amíg akartunk.
-Szeretlek - törte meg kivételesen a hangja a csendet.
-Én is szeretlek - öleltem át erősebben.
-Te vagy az egyetlen ember, aki megért és akivel el tudok beszélgetni. Szerintem anyám halála óta senki sem tudott megnevettetni őszintén, csakis te, Alyssa.
A nevem fenségesnek és gyönyörűnek hangzott a szájából. Minden egyes alkalommal.
-Sosem akartam szerelmes lenni. Gyengeségnek és szégyellni valónak tartottam, de már úgy érzem, hogy az életem egészen szomorú lenne nélküle és talán továbbra is gyengévé tesz, de egyben erősebbé is. A saját életemet sohasem védeném, annyira mint a tiédet. Arról nem is beszélve, hogy már van okom élni. Gyűlöltem a világot és benne minden egyes lényt. A szívem tele volt utálattal, amikor találkoztunk és nem érdekelt magamon kívül senki. Nem is voltak igazán céljaim, nem volt semmi, amit elérve boldog lettem volna, de ostromoltam Midgardot, csak azért hogy levezessem a sok rosszat, ami gyűlt bennem. Élni is gyűlöltem már. Vissza akartam adni a világnak a fájdalmat, amit kaptam. De amikor besétáltál az életembe, minden más lett. Te voltál az első dolog, ami végre elvonta a figyelmem a bosszúról. Aztán te lettél az egyetlen dolog, ami miatt újra élni akartam. Melletted újra megtanultam értékelni és szeretni az élet adta apróságokat. Annyi mindent tanítottál nekem ezen kívül, amik jobbá tették az életemet. Csodálatos volt a veled eltöltött idő, elhoztad nekem az igazi boldogságot. Semmit sem változtatnék meg és újra és újra feláldoznék mindent az életedért. Őszintén... ezt az időszakot hátrahagyva mosolyogva halnék meg a csatatéren. Az utóbbi idő kiegyenlítette a korábban ért fájdalmakat.
Felültem és oldalra fordultam, hogy a szemébe nézhessek. A könnyeim már folytak a szavai hallatán, de keményen néztem rá.
-Ne mond ezt! Nem fogsz meghalni!
A hajamat piszkálta.
-Küzdeni fogok...- dőlt előre, hogy közelebb legyen hozzám. -De Alyssa veszélyes lesz. És azt akarom, hogy tudd, hogy mennyivel csodálatosabbá tetted az életemet. Tudnod kell, hogy a szerelmünket mindennél többre tartom és te mindennél fontosabb vagy. Kétszer halnék meg, ha ezt sosem mondhattam volna el.
-Egyszer sem fogsz, oké?- simítottam meg az arcát. - Nem hagyom.
Elmosolyodott, majd a homlokát az egyémnek nyomta. Két apró csókot nyomott a számra, majd átölelt és hátradőlt velem.
A mellkasán feküdtem és teljesen jól hallottam a felgyorsult szívverését, amit a szavai váltottak ki belőle. A fejemet simogatta, mintha meg akarna nyugtatni és lassan a szívverése is lelassult. Behunyt szemmel hallgattam az egyenletes lüktetését, ami lecsillapította az én háborgó elmémet is. A nyugalom elborította az egész testemet és ellazultam újra. Pár percig feküdtem csupán így, utána ugyanis elnyomott az álom.