Far From Home

19.

Arra ébredtem fel hogy az arcomba, telibe süt a nap. Nem mondhatnám hogy amikor kinyitottam a szemeimet, nem vakultam meg. Egyből elfordítottam a fejem.
-Hülye nap!-Káromkodtam.
-Hallom felkeltél.-Mondta Loki a szoba túlsó végében állva. Egy zöld valamilyen felső, és egy sötétbarna nadrág volt rajta. Kiszálltam az alvóhelyemről.-Olyan érzésem van mint a régi szép időkben, amikor a cellám mellett aludtál.
-Nosztalgia!-Mosolyodtam el. -Véletlenül sem világos színű a pizsid.-Hirtelen zöld fényt láttam és egyből átváltozott a szokásos ruhájába. Leesett az állam.-Na és ezt hogy a francba csináltad?
-Pont úgy, ahogy eltűntettelek apád elől. Varázslattal.
-Jó neked. Tudod mennyi idő felvenni valamelyik ruhát itt? Segítség nélkül?
-Segítsek neked?-Kérdezte vigyorogva.
-Inkább szenvedek, de azért köszi. Az éjszakát is.-Ekkor esett le mit mondtam.-Ez úgy hangzott, mintha ribanc lennék.
-Mi az a ribanc?
-Hát... Egy értelemben egy csaj aki mindenkivel lefekszik, másrészt pedig prostituáltat jelent. De bírom, amikor nem tudsz valamit. Annyira vicces fejet vágsz néha.-Mosolyogtam.
-Nem viccesebbet, mint amilyet te szoktál.
Elnevettem magam, aztán az ajtóhoz mentem, éppen készültem kinyitni az ajtót amikor megállított.
-Ugye éjszaka rémálmod volt, és ezért jöttél át hozzám?
Lassan bólintottam. Nem voltam biztos abban, hogy neki tudnia kellene róla.-Majd találkozunk.-Mondtam aztán kimentem az ajtón. Pont szembetaláltam magam Jane-el. Egy ágyban tolták, de amint meglátott feltette a kezét, és így megálltak. Egy fehér hálóruha volt rajta, alatta biztosan be volt kötve.
Odamentem hozzá.-Jane...-A srác aki tolta, közben lelépett.
Végignézett a hálóingemen, ami teljesen szürke volt, és leért a bokámig.-Te Lokival aludtál?
-Mi? Nem, dehogyis!-Legyintettem.-Lokinál aludtam. Az más mintha egy ágyban aludnék vele...
-Már megijedtem.
-Betoljalak a szobádba?-Válaszul bólintott, én pedig szépen bevittem, majd átsegítettem az ágyra, és betakartam.-Így ni.
-Köszönöm.
-Ugyan már, semmit nem kell megköszönnöd ezek után.
-Mi után?
-Hát én okoztam a bajt. Azt is hogy elvesztetted a babát.
-Nem te tehetsz róla. Én győztelek meg róla, hogy tudjam mi van a férjemmel. De azalatt az idő alatt vissza is mehettél volna.
-Nem akartam.
-Nem?
-Nem akartalak itt hagyni téged.-Azt a részt nem említettem hogy igazából Loki tartott vissza attól hogy egyáltalán az eszembe jusson az elmenetel. Miatta nem is igazán akartam elmenni.-Itt, egyedül. Egy hatalmas veszteség után.
Megfogta a kezemet.-Figyelj... Nekem nagyobb bűntudatom van mint neked.
-Ezt honnan veszed? Hiszen megöltem egy embert.
-Nem te ölted meg, hanem a férfi aki megtámadott. És oké hogy Uran ki volt ütve, de mi van akkor, ha amúgy se látta vagy érzékelte volna a jöttüket? Ő nem Heimdall, Loki bármennyire is bízik benne hogy olyan, mindenki tudja hogy nem olyan erős, és nem lát mindent. És van valami... Amikor megtudtam hogy terhes vagyok én nagyon ki akadtam, és azt kívántam bárcsak elveszíteném a picit.-Könnyek szöktek a szemébe.
Vártam egy kicsit. Nem voltam biztos abban,hogy feltegyem a kérdést amitől féltem. -Miért?
-Nem akartam világra hozni a babát. Erre a kegyetlen gonosz világra, ahol semmi sem biztos. Nem lehet eldönteni mi lesz Loki következő lépése, vagy azt hogy most javulóban van, vagy csak becsap téged. Thor sincs a közelben, és fáj hogy lehet soha nem is ismerné meg a gyerekét. Ez még nem is olyan nagy dolog, csakhogy ha megszületne a gyermek ki tudja Loki mit csinálna vele. Mert ő kiszámíthatatlan... Szóval most mond meg, ki a rosszabb ember?
-Szerintem egyformák vagyunk.-Mosolyodtam el, persze ezt csak azért mondtam hogy oldjam a feszültséget. Persze, ha ezt valaki felolvassa nem igazán látszik az az érzés amit együttérző mosolyommal adtam. Bár benne van a nevében. Együttérzést. Még akkor is ha nekem sosem kellett ilyen fajta fájdalmat átélnem. És Jane csak a gyereket féltette, nem önmagát, ami szintén más.
-Azt akartam hogy meghaljon a saját gyerekem...-Sírt. Mindkét kezét a szeméhez tette. Nagyon szenvedett miatta, és én úgy éreztem mintha minden ami miatt bűntudatom volt, csak hiszti lett volna.
Ahelyett hogy csendben ültem volna, amíg ő sír megöleltem. Azt akartam hogy kapjon egy kis lelki támogatást, de egy ölelésnél többet nem tudtam adni, pedig szüksége lett volna rá.
Ezután beszéltünk arról hogy milyen volt amikor megtudtam hogy nem leszek soha várandós. Elsősorban utána napokig sírtam. 14 éves voltam, akkor már pontosan tudtam mit jelent ez az egész. Az orvosok akiknél jártunk mind azt mondták hogy biztos hormonális probléma lehet, felírtak egy csomó gyógyszert, de egyik sem hatott. Sőt, volt olyan szer ami valami oknál fogva felvitte a lázamat, és annyira magas lett hogy végül kórházban kötöttem ki. Rengeteget szenvedtünk ezzel, és kerek 2 évig nem adtuk fel, de amikor egy újabb gyógyszeres kezelés fulladt kudarcba elvesztettem a reményt, és anya hiába akarta folytatni, én megmondtam hogy nem, elegem van az egészből, belefáradtam az egészbe.
A "mesém" után Jane-nek felcsillant a szeme.
-Van egy ötletem! Itt, a palotában az egészségügyi részlegen meg tudlak gyógyítani! Vagyis ez a gépezet nem ott van, de én elviszlek, és hipp-hopp termékeny leszel.
-Mi?
-Igen, tudok rajtad segíteni!
-Nem is tudom... Működik egyáltalán?
Bólintott.-Friggának is valami baja volt, és nem tudott teherbe esni, de ez a gépezet meggyógyította. Mindent meggyógyít! -Áradozott.-Na, mit szólsz?
-Rendben.-Adtam be a derekamat. De nem követtem el azt a hibát hogy reménykedjek, hiszen még egyszer nem akartam olyan fájdalmat átélni. Szerintem a remény elvesztése a legrosszabb. Fájdalmas, és esetenként kétségbeejtő érzés.
Azt azonban nem is gondoltam volna hogy ez a ,,rendben" szócska hatalmas káoszt fog elindítani.