Avengers oneshots II. [BEFEJEZETT]

▪️Tom Hiddleston #1▪️🎄

T/N = te neved

Néhány nap múlva itt a karácsony, és ez talán itt, az árvaházban érződik a legjobban. Az ünnepek a gyerekek számára egyet jelentenek azzal, hogy többen jönnek el, abban a reményben, hogy valakit örökbe fogadnak. De ez sajnos leginkább a kisebbekre vonatkozik. A nagyok meg már csak azt várják, hogy betöltsék a 18-at, és elmehessenek. Nem is reménykednek. Én is ilyen voltam. Itt éltem 18 éves koromig. eleinte bántott, hogy senki nem visz haza, de később már nem is reméltem. Aztán mikor lehetőségem lett volna elmenni innen, inkább maradtam. Azóta itt dolgozok. Mivel elég hatalmas ez az épület, ki van benne alakítva néhány kis lakás a dolgozók részére, így elköltöznöm se kellett innen.

Viszont a mai nap igazán különleges. Egy hete kaptunk egy hívást, és ma, meglepetésből ellátogat a gyerekekhez Tom Hiddleston. Ez már csak azért is jó, mert szinte minden gyerek imádja Lokiként. Elképesztően rendes tőle, hogy eljön hozzánk, örömet szerezni az itt lévőknek. Bevallom, teljesen odáig vagyok érte, mondjuk ez nem meglepő. Elképesztően nagylelkű, kedves, és hát... még jól is néz ki.

Már kora reggel óta pörgök, holott valamikor kora délután érkezik.Mindenesetre kibuliztam magamnak, hogy én várjam meg a nagy előtérben. Tudtam, hogy totál bolondot fogok csinálni magamból, de valahogy mégis ezt akartam. Olyan fél kettő lehetett, amikor végre kinyílt a nehéz faajtó, és ő lépett be rajta. Mint, ahogy megjósoltam, teljesen lefagytam, pedig Anglia egyik leghelyesebb színésze felém tartott.

– Szia, ez az az árvaház, amelyikkel valamelyik nap beszéltem telefonon, igaz? – kérdezte, nekem meg beletelt néhány pillanatba, mire egyáltalán pislogni tudtam. – Minden rendben?

– Mi? Ja, persze. Bocsánat, csak elkalandoztam. Igen, egyébként jó helyen jársz. A... a nevem T/N – mutatkoztam be kissé dadogva, feltehetőleg vörös arccal.

– Nagyon örülök – mosolygott rám.

– Egyébként... A gyerekek nem tudnak semmit. Elég nagy meglepetés lesz nekik.

– Annál jobb.

Mondanom se kell, elképesztő örömmel fogadták. Mindannyian körülrajongták, és rengeteg képet csináltunk. De három órával később sajnos mennie kellett, így elkísértem az ajtóig.

– Nagyon szépen köszönöm mindenki nevében, hogy eljöttél. Hatalmas örömöt okoztál a gyerekeknek. Még azoknak is, akik ilyenkor már nem is reménykednek, hogy otthonra találnak. Bár, én is ilyen voltam.

– Itt laktál? – kérdezte meglepve. – Bocs, ez elég udvariatlan kérdés volt.

– Semmi baj. Amúgy igen, itt laktam, és lakok a mai napig az egyik pici szolgálati lakásban. Nem volt szívem megválni a helytől.

– Ó. Ez nagyon aranyos. Nos... azt hiszem, ideje mennem. Boldog karácsonyt! – intett mosolyogva, majd kinyitotta az ajtót.

– Boldog karácsonyt! – intettem, majd megfordultam, hogy induljak a dolgomra, de hirtelen elkapta a kezem.

– Ha esetleg ráérsz a két ünnep közt, elmehetnénk valamikor vacsorázni – mondta, én pedig elpirulva néztem rá.

– O-oké – mosolyodtam el, mire egy puszit adott az arcomra, és számit cseréltünk.