Avengers oneshots II. [BEFEJEZETT]

🏹Clint #14🏹

T/N = te neved

~Clint

Idegesen járkáltam fel-alá a nappaliban, várva, hogy a többiek visszajöjjenek az orvosi épületből. Rettenetesen elbénáztam a dolog, és ennek T/N issza meg a levét.

Aztán mikor végre nyílt a nappali ajtaja, és az éppen belépő Tony és Natasha felé kaptam a fejem.

– Kérlek, mondjátok, hogy jól van! – kapkodtam köztük a tekintetem.

– Hát, tekintve, hogy átlőtted a combját egy nyíllal... – húzta el a száját Tony.

– Véletlen volt! Fene tudta, hogy mögém lopakodik! Nem akartam bántani! Miért tettem volna, mikor szeretem?!

– Hoppá! Clint, miért nem mesélted eddig – vigyorgott Natasha.

– Nem mindegy? Inkább azt mondd, hogy van!

– Hát... dr. Cho begyógyította a lyukat a combján, és most még egy kicsit kába az érzéstelenítőtől, de jól van.

– Szerintetek, ha most benéznék hozzá, elküldene?

– Mint mondtam, kába egy picit, úgyhogy tuti nem. Menj, beszélj vele! – bíztatott Nat.

Bólintottam, majd elindultam kifelé a lakóépületből.

~T/N

Nem voltam még teljesen magamnál az érzéstelenítő után, amit nem is tudom minek kaptam, mert azzal a fura masinával hoztak rendbe.

Épp álmos mosollyal az arcomon néztem körül, mikor nyílt az ajtó.

– Szia, T/N! Hogy vagy? – lépett be Clint.

– Furán.

– Tényleg, Nat mondta, hogy még benned van a gyógyszer – mosolyodott el, majd leült az ágyam melletti székre.

– Itt volt Natasha? – csodálkoztam.

– Igen. Ő mondta, hogy mi a helyzet. Sajnálom, hogy meglőttelek a nyíllal, csak megijesztettél. Sose akarnálak bántani.

– Én hülyéskedtem. Nem számítottam rá, hogy megijedsz – vontam vállat belassulva.

– Jól van, akkor egyezzünk meg abban, hogy mindketten tehetünk róla, és majd óvatosabbak leszünk. Rendben?

– Igen. Mondtam már, hogy szeretlek? – kérdeztem, bele se gondolva, mit mondtam.

– Ugyan, csak a gyógyszer beszél belőled – mosolygott, majd megsimította a hajam.

– Nem. Én tényleg szeretlek, te kismadár – nevetgéltem.

– Jól van, hiszek neked – csóválta a fejét mosolyogva. – Én is szeretlek.

Erre gondolkodás nélkül felültem és megcsókoltam, amit rögtön viszonzott. Pici idővel később elváltak az ajkaink, és mosolyogva néztük a másikat.

– Mondtam, hogy szeretlek – kuncogtam.

– Most már tudom. Én is szeretlek, te kis dilis – puszilta meg a homlokom. – Pihenj nyugodtan! Én itt maradok veled.