Avengers oneshots II. [BEFEJEZETT]

▪️Paul Bettany #1▪️

Na, most már ő is hivatalosan a listán van. Köszönöm a segítséget, fanni_29 ❤️❤️

Mint megszokhattátok az idősebb Marvel színészeknél, itt is elég nagy korkülönbséggel kell elképzelni a dolgot(amúgy idk, hogy miért így írok. Lehet jobban tudok azonosulni olyanokkal, akik a huszas éveik végén, vagy a harmicas elején vannak)

T/N = te neved

Nem mondom, eléggé meglepődtem, mikor két évvel a diplomázásom után a Marvel leszerződtetett sminkesnek. A Marvel! Úgy, hogy csak gyakornok voltam, az is azért, mert kötelező volt.

A mai az első napom. Rettenetesen izgultam. Mire megérkeztem, a kezem is remegett, ami enyhén szólva nem a legjobb, ha az ember sminkes.

Mindenesetre a főnököm nagyon rendes volt volt velem. Körbevezetett, aztán mentünk a dolgunkra. Történetesen épp Paul Betthany ült a sminkben, ránk várva.

– Szia, bocs hogy várnod kellett ránk, csak az új lányt vezettem körbe – biccentett felém a főnök, mire én félénken intettem.

– Paul Bettany – mutatkozott be szükségtelenül, majd felém nyújtotta a kezét, amit elpirulva fogadtam el.

– T/N V/N – mondtam halkan.

Ezután nekiláttunk Pault átalakítani Vízióvá. Ez került legalább, másfél hosszú órába.

Time skip, mert Vízió csak felügyelet mellett készíthet bármit a konyhában...

Már beesteledett, mire vége lett a forgatásnak. Én maradtam itt, leszedni Paulról a Vízió maszkot. Hál' istennek, ma ő volt az egyetlen, akinek huzamosabb ideig kell a sminkben ülnie.

Az a fura, vékony anyagból készült puha dolog, ami egyedül az arcát nem takarta, már lekerült róla, így csupán a kezéről és az arcáról kellett lemosnom a pirosas festéket.

– Tudom, nem sok közöm van hozzá, de minden rendben? – kérdezte.

– Persze, miért ne lenne?

– Délelőtt láttam, hogy remeg a kezed. És most is.

– Ja, nincs semmi baj, csak első napos idegesség. Utóljára két éve segítettem filmnél, gyakornokként. Rögtön ilyen nagy helyen kezdeni kicsit megijesztett.

– Elhiszem. Viszont nem lehetne azt mondani, hogy régen csináltad ezt utóljára. Valószínűleg őstehetség vagy – mosolygott rám, és majdnem olyan piros lettem, mint az arcfestéke.

Fél óra múlva készen is voltunk.

– Hűha! Már majdnem hét óra – néztem elkerekedett szemekkel a telefonom kijelzőjét. – Mire én még hazajutok… – sóhajtottam.

– Kocsival vagy? – kérdezte Paul.

– Nem. A jó kis tömegközlekedést vettem igénybe.

– Nagyon messze laksz? Ha gondolod, hazakísérhetlek.

– Annyira végül is nem lakok messze, csak reggel siettem. De nem muszáj elkísérned.

– Ragaszkodok hozzá. Én érezném jobban magad, ha nem kéne egyedül mászkálnod sötétben.

– Jó legyen – egyeztem bele mosolyogva.

A séta jó negyed órás volt, és igen keveset mertem beszélni. Így kissé hosszadalmasabbnak tűnt az út, de végül megérkeztünk a társasházhoz, amiben a lakásom volt.

– Köszi, hogy hazakísértél – mosolyogtam rá.

– Semmiség. Jó éjt – adott egy puszit az arcomra. – Holnap találkozunk.

– Jó éjt – mondtam elpirulva.