Avengers oneshots II. [BEFEJEZETT]

✴️Bucky #4✴️

Loki_isgood kérésére ❤️❤️❤️

T/N = te neved

Az ébredés fájdalmas volt. Szó szerint. Nem emlékeztem pontosan, mi történt a küldetésen, de amikor felébredtem, nagy fájdalmat éreztem a hasamban.

Ahogy kinyitottam a szemem, a baloldalamon megpillantottam Buckyt, aki csendesen sírt. Automatikusan ki akartam nyújtani a jobb kezem, hogy megsimítsam a haját, de amint felemeltem a karomat, nagy fájdalom hasított belé, mire én felkiáltottam.

Bucky rögtön abbahagyta a sírást, és kicsit megkönnyebbülve nézett rám.

– T/N! Annyira örülök, hogy nem haltál meg – ölelt megához.

– Mi van a karommal? – kérdeztem félve.

– Ne félj. Megvan még – mosolygott rám halványan. – Elég nagy szerencséd volt. Melletted robbantotta fel magát az egyik hydrás. A doki szerint kell egy jó pár hét, mire teljesen meggyógyul a karod. De én segítek.

– Köszönöm – bújtam hozzá, és kissé elpirultam, tekintve, hogy jó ideje bele vagyok zúgva a szuperkatonába.

– Semmiség. Egyébként a hét végéig itt kell maradnod. Csak utána jöhetsz vissza a lakórészbe.

– Kár. Ez az ágy nem olyan kényelmes, mint az enyém.

– De majd mindennap jövünk látogatni. Ha ez vigasztal.

Time skip, mert Bucky nem hajlandó akár egy szem szilvát is adni bárkinek...

A hét gyorsabban telt, mint hittem. Visszamentem a többiekhez, akik árgus szemekkel vigyáztak rám. Főleg Bucky. Képes volt a kaját felvinni nekem, vagy épp kihagyni az edzős napot, hogy velem legyen, nehogy unatkozzak. Közben persze segített a karom gyógytornájával. Ilyenkor annyira közel voltunk egymáshoz, hogy rettenetesen zavarban voltam, és talán Bucky is.

Ma szerencsére pihenőnapom volt, így nem kellett a gyógytornával aminek kifejezetten örültem, mert ki nem állhattam.

– Kip-kop, ki kopog? – hallottam a folyosó felől.

– Csak nem Bucky? – kérdeztem vigyorogva.

– De – nyitotta ki az ajtót vigyorogva. Rögtön kiszúrtam a nagy csomag nasit a kezében.

– Mit hoztál?

– Csak a kedvenc édességeidet. Gondoltam megnézhetnénk egy filmet, vagy csak beszélgethetnénk.

– Őszintén szólva, most nem vsgyok filmezős hangulatban, de szívesen beszélgetnék – mosolyogtam.

– Hogy van a karod? – kérdezte, miközben helyet foglalt mellettem az ágyon.

– Fogjuk rá hogy egész jól. Bár néha belenyilal a fájdalom.

– Ez még sajnos így is lesz egy darabig.

– Tudom... Egyébként... nem is tudom, köszönetet mondtam-e mát azért, hogy segítesz.

– Igen. Rengetegszer. Én pedig mondtam, hogy szívesen segítek, mert nagyon sokat jelentesz nekem.

– Te is sokat jelentesz nekem – mosolyogtam.

– A-azt hiszem nem teljesen érted. Én... szerelmes vagyok beléd, T/N – mondta halkan közben pedig elpirult.

– Én is szeretlek – vigyorodtam el és megcsókoltam.