Avengers oneshots II. [BEFEJEZETT]

🔌Vízió #9🔌

T/N = te neved

A csapat éppen bevetésen volt, és egyedül én tartózkodtam a központban. A náthából gyógyultam ki, így azért nem mentem velük, leszedni a HYDRA bázist. Csak várakoztam, és furcsálltam, hogy az ígért egy óra helyett még két órával később se voltak sehol. Ezért felhívtam Wandát, merre járnak.

– Szia, T/N! – köszönt Wanda a telefonba. – Ugye nem vagy rosszabbul?

– Szia! Nem, egész jól vagyok. Csak érdekel, merre jártok? Már egy órája itthon kéne lennetek.

– Ja... csak be kellett mennünk néhány dologért Clintékhez, és kicsit itt ragadtunk. De már elindultunk hazafelé. Bocsi, hogy így magadra hagytunk.

– Semmi baj. Senki nem sérült meg?

– Mindenki rendben van. Most mennem kell. Szia!

– Szia, Wanda! – tettem le a telefont, majd megkönnyebbülve álltam fel az ágyamról, és ahogy számoltam, még egy gyors kis édességet is össze tudok dobni a többieknek, mielőtt hazajönnek.

A konyhába érve elővettem a kekszeket, szépen egymás mellé tettem őket a tálcán, és nekiláttam a krém elkészítéséhez, közben elkezdtem egy kis tejcsokit olvasztani a kicsi lábasban.

A krémet ráraktam a kekszekre, aztán arra került még egy réteg ropogós keksz, amire pedig rácsurgattam az olvadt csokit. Rápillantottam a telefonomra, és úgy tűnt, még maradt egy kis időm. Betettem a kis sütifélét a hűtőbe, majd főztem magamnak egy kis teát.

Tíz perccel később, alig ültem le a fotelba, kezemben a kamilla teával, amikor hallottam, hogy landol a quinjet a lakóépület melletti leszálló ponton.

Pár pillanat múlva nyílt az ajtó, majd elsőként belépett Wanda, majd nyomában a többiek, Víziót leszámítva. Letettem a bögrémet a dohányzóasztalra, felpattantam és szorosan megöleltem legjobb barátnőmet.

– Minden rendben volt? – kérdeztem.

– Igen. Senki nem sérült meg szerencsére, és a kicsi is jól van.

– Milyen kicsi? – engedtem el Wandát, majd szemöldökráncolva néztem rá.

Ekkor ismét nyílt az ajtó, és végre belépett Vízió, kezében egy alvó, 4-5 éves forma kislánnyal.

– Hát ő? – kérdeztem halkan.

– A bázison találtam – válaszolt ugyanilyen hangerővel Vízió. – Azóta egyszer volt hajlandó elengedni. Amíg Wanda átöltöztette.

– Ezért voltunk Clintéknél. Hogy elhozzuk Lila néhány kinőtt ruháját – mondta Natasha.

Mosolyogva néztem a kislányt. Közepesen barna bőre és majdnem fekete, göndör haja volt. Úgy festett kényelmes neki Vízión aludni, mert kis buksija az adroid nyakhajlatánál pihent, és apró mosolyra kunkorodott a szája.

– Nyugodtan vidd fel a mi szobánkba – nyomtam puszit Vízió arcrára, majd az android könnyűszerrel, óvatosan fellebegett az emeletre.

Miután pár perc múlva visszajött, mindannyian a nappaliban ücsörögtünk, egy ideig néma csendben.

– Hihetetlen a HYDRA. Gyerekeken kísérleteznek? – csóváltam a fejem.

– A HYDRA mindig egyre betegebb egy hely lesz – csóválta a fejét Steve. – Bár tudjuk, hogy nem ez az első eset – pillantott az ikrekre.

– Találtatok valamit erről a kislányról? A nevét, vagy hogy kik a szülei?

– Semmi. A mappáját megtaláltuk, de egyik sincs benne. Lehet azért, mert születésétől ott volt, vagy ki tudja – mondta csendesen Pietro.

– Nem kéne neki nevet adni? – kérdezte Tony.

– De. Viszont szerintem ehhez Víziónak van a legtöbb joga – jegyezte meg Nat. – Hiszen ő talált rá, meg minden.

– Előtte beszélhetnék veled, T/N? – kérdezte az android.

– Persze.

A hátsó ajtón keresztül kimentünk az udvarra, majd leültünk a fűbe.

– Mi a baj? – kérdeztem.

– Emlékszek, hogy mondtad, mennyire szeretnél gyereket, de ugye ez velem nem jön össze. Talán ez a kislány lehetne a mi...

– Azt mondod, fogadjuk örökbe?

– Igen. Mit gondolsz?

– Aranyos ötlet – mosolyogtam, és egy puszit nyomtam a szájára. – Már gondolkoztál, mi legyen a neve?

– Nem igazán. Neked van olyan, ami tetszene?

– Talán... az Emily szerintem aranyos név.

– Nekem teljesen megfelel – mosolygott rám az android. – Visszamenjünk, hátha a kicsi felébredne?

– Igen.

Odabent elmondtuk a többieknek a tervünket, és teljes mértékben támogattak minket. Tony meg felajánlotta, hogy megcsinálja a gyerekszobát, de udvariasan visszautasítottam, hogy majd mindenkivel közösen. Féltem, hogy túlzásba esne.

– Ez igazán aranyos tőletek – mosolygott Wanda. – Szerintem örülni fog neki.

Ekkor halk, pici lépteket, és szipogást hallottunk. A lépcső felé kaptuk a fejünket. A kicsi lány lesekedett a korlátnál.

– Hát szia – mosolyogtam rá, mire lassan lejött a lépcsőn, majd félénken jött a mellettem lévő Vízióhoz.

– Nem kell itt félned senkitől – mosolygott az android. – Főleg tőle nem – mutatott rám. – T/N-nak/nek hívják, és nagyon szeret süteményt csinálni.

A kicsi csodálkozva rám meresztette nagy, barna szemeit.

– Képzeld. Vízióval lett egy ötletünk – mosolyogtam rá. – Itt maradhatnál velünk. Mi... mi lennénk a szüleid.

– Tényleg? – szólalt meg vékony hangján.

– Igen. Nem kell most válaszolnod, és majd nem is kell rögtön anyának, meg apának szólítanod minket.

– De nekem nincs nevem... – bámulta a padlót.

– Mit szólnál az Emilyhez? – kérdeztem, majd vadul bólogatott. – Jól van, Emily. Majd szólj, ha döntöttél, rendben? Addig is, mit szólnál egy sütihez? Akkor csináltam, amikor titeket vártalak.

– Köszönöm – mosolyodott el halványan.